Cornelius a Lapide
Tartalomjegyzék
Bevezetés
E könyv címe héberül, szokás szerint, a könyv első szaváról: beresít, azaz „kezdetben”; görögül és latinul pedig Genesisnek nevezik. Ugyanis a világ és az ember nemzését, vagyis teremtését, illetve születését, az ember bukását, szaporodását és cselekedeteit mondja el, különösen a pátriárkákét: Noéét, Ábrahámét, Izsákét, Jákobét és Józsefét. A Teremtés könyve 2310 év eseményeit foglalja magában. Ugyanis ennyi év telt el Ádámtól és a világ teremtésétől József haláláig, amelynél a Teremtés könyve véget ér, amint az nyilvánvaló, ha összeadjuk a pátriárkák éveit az alábbi kronológia szerint:
A Teremtés könyvének kronológiája
Ádámtól az özönvízig 1656 év telt el. Az özönvíztől Ábrahámig 292 év. Ábrahám 100. évében született Izsák, Ter 21,4. Izsák 60. évében született Jákob, Ter 25,26. Jákob 91. évében született József, amint a Ter 30,25-nél kimutatom. József 110 évet élt, Ter 50,25. Adjuk össze ezeket az éveket, és Ádámtól József haláláig 2310 évet találunk.
A Teremtés könyve négy részre osztható, amelyeket Pererius ugyanennyi kötetben osztott fel és tárgyalt. Az első rész Ádámtól az özönvízig terjedő eseményeket foglalja magában, Ter 7. A második Noétól és az özönvíztől Ábrahámig terjedő eseményeket tartalmazza, azokat tudniillik, amelyeket a 7. fejezettől a 12. fejezetig mond el. A harmadik Ábrahám cselekedeteit tartalmazza a 12. fejezettől Ábrahám haláláig, Ter 25. A negyedik a 25. fejezettől a Teremtés könyve végéig Izsák, Jákob és József cselekedeteit foglalja magában, és József halálával zárul.
A Teremtés könyvének magyarázói
A Teremtés könyvéhez kommentárt írtak Órigenész, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Theodorétosz, Prokopiosz, Aranyszájú Szent János, Eucheriusz, Rupert és mások. Szent Ambrus Nagy Szent Vazul nyomán megírta Hexameron című művét, továbbá a Noéról, Ábrahámról, Izsákról, Jákobról, Józsefről stb. szóló könyveit. Boldog Cirill öt könyvet írt, amelyekhez hozzáveendők Glaphyra című művei, azaz „csiszolt drágakövek”, mintha azt mondaná: „sokból kiválasztott kevés”, amelyekben nem a szó szerinti, hanem főként a misztikus értelmet fejtegeti. Ezek kéziratban maradtak fenn, amelyeket magam is használtam, és amelyeket utóbb Andreas Schottus atyánk más művekkel együtt kiadott. Albinus Flaccus is írt Kérdéseket a Teremtés könyvéhez. Szintén a Teremtés könyve korábbi fejezeteihez írt Junilius afrikai püspök, aki a Szentatyák Könyvtárának VI. kötetében található. Továbbá az Úr 600. évében Szinai Anasztáziosz szerzetes, majd Antiochia püspöke és vértanú tizenegy könyvet írt a Teremtés könyvéhez Hexameron címen, amelyekben allegorikusan Krisztusról és az Egyházról magyarázza a Teremtés könyve első fejezeteit. Ezek a Szentatyák Könyvtárának függelékében találhatók.
Tamás doktor is írt – nem a szent angyali doktor, hanem az angol, tudniillik a yorki doktor, Krisztus után 1400 körül. Hogy ezek az angol és nem az angyali doktor művei, tanúsítja Szent Antonin és a sienai Sixtus a Bibliotheca Sancta IV. könyvében; jóllehet a sienai Antonius, aki először adta ki őket, Aquinói Szent Tamásnak próbálja tulajdonítani ezeket. És mivel ezeket közönségesen Szent Tamás neve alatt idézik, mi is így fogunk fogalmazni, nehogy valaki azt gondolja, hogy mást idézünk. A Teremtés könyvéhez Lyra, Hugo és Karthauzi Dénes után igen sokan írtak az újabb szerzők közül, akik közül Pererius emelkedik ki tudásának sokféleségével. Hajdan mindenkinél bővebben írt, az egyes pontok nagy vizsgálatával és ítélőképességgel, Alphonsus Tostatus, Avila püspöke, akinek joggal adják ezt a dicsérő jelzőt:
„Íme a világ csodája, aki minden tudhatót megvizsgál.”
Ugyanis negyvenedik életévében halt meg. Végül nemrégiben a bresciai Ascanius Martinengus a Teremtés könyve 1. fejezetéhez két hatalmas kötetet írt, amelyeket a Teremtés könyve Nagy glosszájának nevez, amelyben az egyházatyákból és doktorokból láncot fon, és az összes felmerülő kérdést bőségesen tárgyalja.
Mivel azonban a Szentírásra vonatkozóan az a mondás a legigazabb: „A művészet hosszú, az élet rövid,” ezért amit mások bőségesen elmondtak, én kevés szóba sűrítem, és buzgón törekszem a rövidségre, éppúgy mint a tartalmasságra és a módszerességre. Ennélfogva csak a kiválóbb erkölcsi tanításokat szövöm bele, és időről időre azokhoz a szerzőkhöz utasítom az olvasókat, akik ezeket bővebben tárgyalják. Itt egyszer s mindenkorra figyelmeztetni szeretném a prédikátorokat és mindazokat, akik mohón keresik az erkölcsi tanításokat, hogy olvassák Aranyszájú Szent Jánost, Szent Ambrust, Órigenészt, Rupertet, Rabanust, Hieronymus de Oleastrót, Pereriust, Hamerust, Caponiust és Johann Ferust – akit azonban fenntartással kell olvasni, mert nagyon magasztalja a hitet, ami Luther és Kálvin miatt e korban veszélyes. Végül olvassák Karthauzi Dénest, aki szinte mindent erkölcsileg alkalmaz és magyaráz, valamint az avilai kanonokot, Antonio Honcalát, aki egyaránt jámboran és tudósan kommentálja a Teremtés könyvét.
Végül, amikor az imént említett szerzőket idézem, nem jelölöm meg a pontos helyet; magától értetődőnek veszem ugyanis – ami bárki számára nyilvánvaló –, hogy azt az adott helyen mondják, amelyet éppen tárgyalok. Egyébként rendszerint megjelölöm a helyet. A Hexameron műben, Ter 1, nem jelölöm meg a helyeket, mert mindenki tudja, hogy a magyarázók ugyanott tárgyalják ezt, a skolasztikusok pedig a Sententiák II. könyvében, a XII. és következő distinctiókban, illetve az I. részben, a LXVI. és következő kérdéseknél. Mivel pedig egyes egyházatyák és doktorok szóbőek és terjengősek, én pedig szűkszavú vagyok – nehogy a mű túlságosan megnőjön és az olvasó elfáradjon –, ezért időnként megnyirbálom fölösleges és ismétlődő szavaikat; és néhány közbeeső dolgot kihagyva kiválasztom és összekapcsolom azokat, amelyek nagyobb nyomatékkal és súllyal bírnak. Így egész lényegüket kiszűröm, és saját szavaik kevésébe sűrítem, hogy az olvasók idejéről, ízléséről és kényelméről gondoskodjam.
Első fejezet
A fejezet áttekintése
A világ teremtése és a hat nap műve kerül leírásra: tudniillik az első napon az ég, a föld és a világosság lett megteremtve. A második napon, a 6. verstől, a boltozat lett megalkotva. A harmadik napon, a 9. verstől, a tenger és a szárazföld lett megalkotva a füvekkel és növényekkel együtt. A negyedik napon, a 14. verstől, a nap, a hold és a csillagok lettek megalkotva. Az ötödik napon, a 20. verstől, a halak és a madarak lettek előhozva. A hatodik napon, a 24. verstől, a barmok, a csúszómászók és a vadak lettek előhozva, és Isten megáldja őket, táplálékot rendel nekik, és az embert a többiek fölé helyezi mint urukat.
Vulgáta szöveg: Teremtés 1,1–31
1. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. 2. A föld pedig puszta volt és üres, és sötétség borította a mélység színét; és Isten Lelke lebegett a vizek fölött. 3. És mondta Isten: Legyen világosság, és lett világosság. 4. És látta Isten a világosságot, hogy jó; és elválasztotta a világosságot a sötétségtől. 5. A világosságot Napnak nevezte, a sötétséget pedig Éjszakának: és lett este és reggel, az első nap. 6. Majd mondta Isten: Legyen boltozat a vizek közepén, és válassza el a vizeket a vizektől. 7. Isten megalkotta a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatti vizeket a boltozat fölötti vizektől. És úgy lett. 8. Isten a boltozatot Égnek nevezte: és lett este és reggel, a második nap. 9. Majd mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre, és tűnjön elő a szárazföld. És úgy lett. 10. Isten a szárazföldet Földnek nevezte; a vizek összegyűlt tömegét pedig Tengernek nevezte. És látta Isten, hogy jó. 11. Majd mondta: Hajtson a föld zöldellő füvet és magot termőt, és gyümölcsfát, amely a maga neme szerint gyümölcsöt terem, amelynek magja önmagában van a földön. És úgy lett. 12. A föld zöldellő füvet hajtott és a maga neme szerint magot termőt, és fát, amely gyümölcsöt terem, mindegyik a maga faja szerint magot hordozván. És látta Isten, hogy jó. 13. És lett este és reggel, a harmadik nap. 14. Majd mondta Isten: Legyenek világítók az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelekül és időszakok, napok és évek jelzésére: 15. hogy világítsanak az ég boltozatán és megvilágítsák a földet. És úgy lett. 16. Isten megalkotta a két nagy világítót: a nagyobb világítót, hogy uralkodjék a nappalon, és a kisebb világítót, hogy uralkodjék az éjszakán; és a csillagokat. 17. Elhelyezte őket az ég boltozatán, hogy világítsanak a földre, 18. és uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy jó. 19. És lett este és reggel, a negyedik nap. 20. Majd mondta Isten: Hozzanak elő a vizek csúszó-mászó élőlényeket és szárnyasokat, amelyek a föld felett az ég boltozata alatt repülnek. 21. Isten megteremtette a nagy tengeri állatokat és minden mozgó élőlényt, amelyeket a vizek nemük szerint előhoztak, és minden szárnyast a maga neme szerint. És látta Isten, hogy jó. 22. Megáldotta őket, mondván: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek meg a tenger vizeit; és a madarak sokasodjanak a földön. 23. És lett este és reggel, az ötödik nap. 24. Majd mondta Isten: Hozzon elő a föld élőlényeket nemük szerint, barmokat, csúszómászókat és a föld vadjait fajaik szerint. És úgy lett. 25. Isten megalkotta a föld vadjait fajaik szerint, a barmokat, és minden csúszómászót a földön a maga neme szerint. És látta Isten, hogy jó. 26. Majd mondta: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és minden csúszómászón, amely a földön mozog. 27. Isten megteremtette az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt; férfinak és nőnek teremtette őket. 28. Isten megáldotta őket és mondta: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden élőlényen, amely a földön mozog. 29. Majd mondta Isten: Íme, nektek adtam minden magot termő füvet a földön és minden fát, amelynek magja önmagában van a maga neme szerint, hogy táplálékotok legyen; 30. és a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindennek, ami a földön mozog és amelyben élő lélek van, hogy eledelül szolgáljon. És úgy lett. 31. És látta Isten mindazt, amit alkotott, és igen jó volt. És lett este és reggel, a hatodik nap.
1. vers: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet
Kezdetben: Kilenc értelmezés
Első értelmezés: „Az idő kezdetén”
1. KEZDETBEN. – Először is, Szent Ágoston A Teremtés könyvének szó szerinti értelmezése című műve I. könyvének 1. fejezetében; Szent Ambrus és Nagy Szent Vazul a Hexameron 1. homíliájában azt mondják: „Kezdetben”, azaz az első eredetben, vagyis a kezdetben, nem az örökkévalóságéban, nem az aeviternitáséban, hanem az idő és a világ kezdetén, amikor tudniillik a világgal együtt kezdődött a világ tartama, azaz az idő. Jóllehet ugyanis a világ kezdetén nem létezett olyan idő, amilyen most van – mert a mi jelenlegi időnk az első mozgó, a nap és az egek mozgásának mértéke –, ám akkor az első mozgó, a nap és az egek még nem léteztek, és következésképpen mozgásuk sem, amelyet az idő mérhetett volna. Mindazonáltal volt akkor a testi dolog tartama, tudniillik az égé és a földé, amely hasonló volt a mi időnkhöz és azzal arányos, ennélfogva valójában idő volt. A testi dolgot ugyanis az idő méri, akár mozog, akár nyugalomban van: mert az idő a testek mértéke, miként az aevum az angyaloké, az örökkévalóság pedig Istené. Arisztotelészi értelemben szólva azonban az idő legalább természete szerint későbbi a mozgásnál és a mozgó testnél.
Milyen idő volt a világ előtt?
Ezért mondja Szent Ágoston a Sententiákban, a 280. számban: „Miután a teremtmények megalkottattak – úgymond –, mozgásaikkal elkezdtek futni az idők. Ennélfogva a teremtés előtt hiába keressük az időket, mintha megtalálhatnánk őket magánál az időnél is korábban. Mert ha semmiféle mozgás nem volna – sem szellemi, sem testi teremtményé –, amellyel a jelenen keresztül a jövő felváltaná a múltat, egyáltalán semmi idő sem volna. Mozogni pedig a teremtett dolog nyilvánvalóan nem tudna, ha nem léteznék. Inkább tehát az idő vette kezdetét a teremtménytől, mintsem a teremtmény az időtől; mindkettő azonban Istentől. Mert Tőle és Általa és Benne van minden.”
Mikor teremtette Isten az eget és a földet?
Megjegyzendő, hogy Isten az eget és a földet nem az időben, hanem az idő kezdetén teremtette, azaz az idő első pillanatában, tudniillik a világ első szempillantásában. Nagy Szent Vazul és Béda úgy vélik, hogy az ég és a föld nem az első napon, hanem röviddel az első nap előtt, a világosság előtt lettek megteremtve. Ám hogy ezek nem korábban, hanem éppen az első napon, mégpedig az első nap kezdetén, a világosság előállítása előtt lettek megteremtve, az kitűnik a Kiv 20,1-ből.
Második értelmezés: „A Fiúban”
Másodszor, és a betű szerinti értelemben jobban, ugyanazon Szent Ágoston, Szent Ambrus és Nagy Szent Vazul ugyanott, valamint a Lateráni Zsinat, a Firmiter fejezet, a legfőbb Szentháromságról és a katolikus hitről: „Kezdetben” – mondják –, azaz a Fiúban; mert az Apostol tanítja, hogy a Fiú által mint az Atya eszméje és bölcsessége által teremtetett minden, Kol 1,16. Ez az értelmezés azonban misztikus és jelképes.
Harmadik értelmezés: „Minden dolgok előtt”
Harmadszor, és a legegyszerűbben: „kezdetben”, azaz minden dolgok előtt, úgy, hogy Isten semmit sem teremtett korábban vagy az ég és a föld előtt. Így mondja Jn 1,1: „Kezdetben volt az Ige,” mintha azt mondaná: minden dolgok előtt, azaz öröktől fogva létezett az Ige. Ezt az értelmet is előadja Szent Ágoston a fentiekben.
Mindkét értelem valódi és betű szerinti, és a másodikból Platón, Arisztotelész és mások ellenében nyilvánvaló, hogy a világ nem örökkévaló. A harmadikból nyilvánvaló, hogy az angyalok nem a testi világ előtt, hanem azzal egyidejűleg lettek Isten által teremtve, amint a Lateráni Zsinat tanítja, amelyet alább idézünk.
E háromhoz a régiek más magyarázatokat is hozzáfűznek.
Negyedik értelmezés: „Fejedelmi hatalommal”
Negyedszer tehát: „kezdetben”, azaz fejedelmi hatalommal, vagyis királyi hatalommal (ugyanis a görög arkhé ezt is jelenti, ahonnan az uralkodókat és elöljárókat arkhónoknak nevezik), Isten megalkotta az eget és a földet, mondja Tertullianusz a Hermogenész ellen írt könyvben. Így Prokopiosz is: „Isten – úgymond –, aki a királyok Királya, és teljességgel a maga ura, mástól nem függve, és mindent a maga akarata szerint igazgatva, létrehívta ezt a mindenséget fajaival és formáival együtt; sőt maga az anyagot is előhozta, és nem máshonnan kölcsönözte.”
Ötödik értelmezés: „Összefoglalóan”
Ötödször, Aquila a „kezdetben” szót így fordítja: „főben”, azaz összefoglalóan, mindent egyszerre átfogva, mintegy halomban. Isten ugyanis az ég és a föld megteremtésével egyidejűleg mintegy összefoglalóan megteremtette az összes többi dolgot is; belőlük formálta meg ugyanis utóbb a többit. A héber résít, azaz „kezdet” szó ugyanis a rós szóból ered, amely „fejet” jelent.
Hatodik értelmezés: „Egy szempillantás alatt”
Hatodszor, Szent Ambrus és Nagy Szent Vazul a Hexameron 1. homíliájában azt mondják: „Kezdetben”, azaz egy szempillantás alatt, minden, még a legcsekélyebb időbeli késedelem nélkül, mert a kezdet oszthatatlan. Amint ugyanis az út kezdete nem az út, úgy az idő kezdete nem idő, hanem pillanat.
Hetedik értelmezés: „Mint fő dolgokat”
Hetedszer, „kezdetben”, azaz mint fő, kiválóbb és elsődleges dolgokat. Így Szent Ambrus, Prokopiosz és Béda.
Nyolcadik értelmezés: „Mint alapokat”
Nyolcadszor, „kezdetben”, azaz mint első dolgokat, mint a mindenség alapjait és alapzatait, mondja Nagy Szent Vazul és Prokopiosz. Így mondják: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme;” mert a félelem a bölcsesség alapja és az első lépcsőfok hozzá.
Kilencedik értelmezés: Isten örökkévalósága és mindenhatósága
Végül Junilius itt azt mondja: a „kezdetben” kifejezés Isten örökkévalóságát és mindenhatóságát jelöli. „Akiről ugyanis azt állítja, hogy az idők kezdetén teremtette a világot, azt nyilvánvalóan úgy jelöli meg, mint aki öröktől fogva létezett minden idő előtt; és akiről azt mondja el, hogy a teremtés legelső kezdetén megteremtette az eget és a földet, azt működésének nagy gyorsaságával mindenhatónak nyilvánítja.”
Teremtette
Miből?
TEREMTETTE — tulajdonképpen a semmiből, semmiféle korábban létező anyagból. Így szól a Makkabeusok ama szent anyja, 2Makk 7. fejezet, fiához: „Kérlek, fiam, tekints az égre és a földre, és mindarra, ami bennük van, és értsd meg, hogy Isten mindezt a semmiből alkotta.” Másodszor: „teremtette”, mégpedig egyedül, amint Izajás mondja, 44. fejezet, 24. vers, önmaga által és saját mindenhatóságával, nem angyalok által — akik még nem is léteztek, és ha léteztek volna is, a teremtésnek akkor sem lehetnének szolgái. Harmadszor: „teremtette” aszerint az eszme és őskép szerint, amelyet elméjében öröktől fogva elgondolt. Isten ugyanis akkor
„A szép világot hordozta elméjében, maga a legszebb lévén,” amint Boëthius énekli A filozófia vigasztalása III. könyvének 9. metrumában.
Miért?
Negyedszer: az eget nem azért teremtette, mert szüksége lett volna rá, hanem mert jó, és mert Isten ezen az úton akarta jóságát a világgal és az emberiséggel közölni: illő volt ugyanis, hogy a jó Istentől jó művek származzanak, mondja Platón, és Platón nyomán Szent Ágoston Az Isten városáról szóló mű XI. könyvének 21. fejezetében. Ezért ugyanaz az Ágoston szépen mondja a Vallomások I. könyvében: „Magadnak teremtettél minket, Urunk, és nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik;” és: „Az ég és a föld kiáltják, Urunk, hogy szeressünk téged.”
Megjegyzendő: a „teremteni” szó Cicerónál és a pogányoknál „nemzeni”-t jelent; a görögöknél pedig a teremtés és az alapítás ugyanazt jelenti. A Szentírásban azonban a „teremteni”, amikor olyan dolgokról mondják, amelyek korábban semmilyen módon nem léteztek, azt jelenti: a semmiből valamit létrehozni. Így tanítja Alexandriai Szent Cirill a Thesaurus V. könyvének 4. fejezetében; Szent Atanáz a niceai zsinat határozatait az ariánusok ellen tartalmazó levelében; Szent Jusztinusz az Intő beszédben; Rupert a Teremtés könyvéhez írt I. könyvének 3. fejezetében; Szent Béda és Lyranus e helyütt. Mert amint Aquinói Szent Tamás tanítja, I. rész, 61. kérdés, 5. cikkely: az összes dolog egyetemes kiáradása csakis a semmiből történhetett.
Hieronymus ab Oleastro a héber bárá szót „felosztotta”-ként fordítja. Ezért ő így adja vissza: „Kezdetben Isten felosztotta az eget és a földet.” Úgy véli ugyanis, hogy Isten mindenekelőtt a vizeket teremtette meg a földdel együtt, mégpedig roppant nagyokat és hatalmasokat, majd ezekből hozta létre az egeket (amit a Szentírás itt hallgatással mellőz és előfeltételez), és végül elválasztotta azokat a földtől és a vizektől, és itt csupán ez utóbbi van kifejezve. Ezt a kitalálást azonban az összes egyházatya és egyháztanító elveti, akik a bárá szót „teremtette”-ként fordítják. Ez ugyanis annak sajátos jelentése: sehol sem jelenti azt, hogy „felosztotta”, amint azt a héberül tudók ismerik.
Tropológia a teremtmények háromféle szemléléséről
Tropológiai értelemben a teremtményeket háromféleképpen kell szemlélnünk. Először: megvizsgálván, hogy önmagukból mik, tudniillik semmi, mert a semmiből lettek, és önmagukból napról napra változnak, és a semmi felé tartanak. Másodszor: megvizsgálván, hogy a Teremtő ajándékából mik, tudniillik jók, szépek, szilárdak és örökkévalók, és így Alkotójuk állandóságát utánozzák. Harmadszor: hogy Isten az emberek büntetésére és megjutalmazására használja őket. Így halljuk, hogy minden teremtmény e három dolgot kiáltja felénk: Fogadd el, add vissza, menekülj; fogadd el a jótéteményt, add vissza a tartozást, menekülj a büntetés elől. Az első a szolgáló hangja, a második az intőé, a harmadik a fenyegetőé.
A filozófusok tévedéseinek cáfolata
Ebből világos, először: Lampsacusi Stratón tévedése, aki azt képzelte, hogy a világ nem lett, hanem saját erejéből öröktől fogva létezett. Másodszor: Platón és a sztoikusok tévedése, akik azt állították, hogy a világot Isten ugyan megalkotta, de örökkévaló és nem-teremtett anyagból; mivel ez az anyag teremtetlen és Istennel egyidejű volna, és következésképpen maga Isten volna, amint Tertullianus helyesen veti Hermogenész szemére. Harmadszor: a peripatetikusok tévedése, akik azt állították, hogy Isten a világot nem akarattal, sem szabadon, hanem a természet szükségszerűségéből öröktől fogva teremtette. Negyedszer: Epikurosz tévedése, aki azt tanította, hogy a világ az atomok véletlenszerű ütközéséből és összekapcsolódásából jött létre.
Csodálatosan szól Szent Ágoston Az Isten városáról szóló mű XI. könyvének III. fejezetében: „Maga a világ — mondja — a legrendezettebb változékonyságával és mozgékonyságával, valamint minden látható dolog legszebb megjelenésével mintegy némán hirdeti, hogy létrehozatott, és hogy nem hozhatta létre más, mint Isten, aki kimondhatatlanul és láthatatlanul nagy, kimondhatatlanul és láthatatlanul szép.” Innen ered, hogy a filozófusok összes iskolája, amely valami istenibb dolgot vallott, egyhangú egyetértéssel állítja: semmi sem bizonyítja jobban, hogy a világot Isten alkotta, és hogy az ő gondviselése kormányozza, mint maga a teljes világ látványa, szépségének és rendjének szemlélése. Így Platón, a sztoikusok, Cicero, Plutarkhosz és Arisztotelész, akinek erről szóló érvét Cicero idézi Az istenek természetéről szóló mű II. könyvében.
Hogyan teremtette?
Megjegyzendő: Isten az eget és a földet parancsolással és szólással teremtette meg: Legyen ég és föld, amint ezt kifejezetten tartalmazza Ezdrás IV. könyve, 6. fejezet, 38. vers, és a 33. zsoltár (Vulg. 32.) 6. verse: „Az Úr szavára lettek az egek;” ebből Szent Vazul azt a következtetést vonja le: mivel Isten hatalmával, művészetével és szabadságával alkotta ezt a világot, ugyanezzel sok másikat is teremthet; és ugyanezzel meg is semmisítheti a világot. A világ ugyanis Istenhez viszonyítva olyan, mint egy csepp a vödörből, és mint egy harmatcsepp, amint Izajás 40,15 és a Bölcsesség könyve 11,23 mondja: ezért mondják azt is, hogy Isten három ujjával függeszti fel a föld tömegét.
Ellenvetés
Azt mondhatnád: Miért nem mondja itt Mózes, hogy Isten szólt: Legyen ég, ahogyan mondja, hogy szólt: Legyen világosság? Azt válaszolom, hogy Mózes inkább a „teremtette” szót használta a „szólt” helyett, nehogy a tanulatlan zsidó nép a „legyen” szóból valamilyen előzetesen létező anyagra következtessen, amelyhez Isten szólt volna, vagy amelyből az eget és a földet létrehozta volna. Így Rupert, aki három okot ad meg. Először — mondja — mivel maga a kezdet Isten Igéje, fölösleges és helytelen volna azt mondani: „Kezdetben Isten szólt.” Másodszor, mert még nem létezett semmi, aminek a parancs szólhatott volna. Harmadszor: azért mondja „teremtette” és nem „legyen”, hogy Isten minden anyag teremtőjéül bizonyuljon.
Isten (Elohim): Tizenhárom meghatározás
Az eretnekek tévedései
Isten. — Téved tehát Simon mágus, Áriusz és mások, akik azt mondják, hogy Isten teremtette a Fiút; a Fiú pedig megteremtette a Szentlelket; a Szentlélek megteremtette az angyalokat; az angyalok pedig a világot. Másodszor téved Püthagorász, a manicheusok és a priscilliánusok, akik azt mondják, hogy a dolgoknak két princípiuma, vagyis két istene van: az egyik jó, a szellemek teremtője; a második gonosz, a testek teremtője.
Az Elohim szó magyarázata
Az „Isten” szó héberül elohim, amely az él szóból ered, azaz „erős”, és az álá szóból, azaz „megesküdtette, kötelezte, megkötötte”; mert Isten hatalmát, erejét és minden javát a teremtményeknek adja és megőrzi; és ezáltal mintegy esküvel kötelezi őket önmaga iránt az imádásra, engedelmességre, félelemre, hitre, reményre, segítségül hívásra és háládatosságra.
Az Elohim tehát Isten neve mint teremtőé, kormányzóé, bíróé, felügyelőé és minden dolog megbosszulójáé; és Mózes ezt az Elohim nevet használja itt, először azért, hogy az emberek megtudják: ugyanaz a világ megalapítója és bírája, aki — amint a világot megteremtette — úgy meg is fogja ítélni, mint Elohim, azaz bíró. Másodszor, hogy megtudják: a világot Isten akarata, ítélete és bölcsessége alapította. Harmadszor, hogy megtudják: mindent igazságos mérleggel rendezett el, és minden dolognak megadatott az, ami neki mintegy járt, tudniillik amit természete és a mindenség java megkívánt. Negyedszer, hogy megtudják: amint a világot Isten teremtette, úgy ugyanő tartja fenn és kormányozza, amint Jób 34,18 és a továbbiakban, valamint a Bölcsesség könyve 11,23 és a továbbiakban tanítja.
Ezért Aben Ezra és a rabbik azt mondják, hogy Istent itt Elohimnak nevezik felségének kinyilvánítására, valamint három adottságának — tudniillik az értelemnek, a bölcsességnek és az okosságnak — kinyilvánítására, amelyekkel ő maga megalapította a világot. Mások úgy vélik, hogy Mózes az Istenben lévő eszmék és tökéletességek sokaságára utalt. Megjegyzendő: Isten Mózesnek nyilatkoztatta ki Jahve nevét. Mózes előtt tehát Istent Elohimnak nevezték. Ezért a kígyó is így nevezte Istent, mondván: „Miért parancsolta nektek Isten?” — héberül Elohim. Ebből világos, hogy a világ kezdetétől fogva Ádám és Éva Istent Elohimnak nevezte. Így tanítja Szent Béda.
Mi az Isten? Tizenhárom meghatározás
Mi tehát az Elohim? Mi az Isten?
Először. Arisztotelész, vagy bárki is A világról Sándorhoz című mű szerzője: „Ami a hajóban a kormányos, a szekérben a kocsivezető, a kórusban a karnagy, a városban a törvény, a seregben a hadvezér, ugyanaz a világban az Isten, azzal a különbséggel, hogy amazoknál az uralom fáradságos, zavart és nyugtalan; Istennél azonban könnyű, rendezett és nyugodt.”
Másodszor. Nagy Szent Leó, A szenvedésről szóló 2. beszéd: „Isten az, akinek természete a jóság, akinek akarata a hatalom, akinek műve az irgalmasság.”
Harmadszor. Arisztotelész, vagy bárki is A bölcsességről az egyiptomiak szerint című mű szerzője, XII. könyv, 19. fejezet: „Isten az, akitől az örökkévalóság, a hely és az idő származik, és akinek jóvoltából minden fennmarad; és amint a kör középpontja önmagában van, és a belőle a kerületig húzott vonalak, valamint maga a kerület is a pontjaival abban a középpontban léteznek: úgy áll fenn és erősödik meg az első cselekvőben (Istenben) minden természet, mind az értelemre, mind az érzékekre vonatkozó.”
Negyedszer. Isten maga a gondviselés minden dolog fölött; mert amint Szent Ágoston mondja A Szentháromságról szóló mű III. könyvének 4. fejezetében: „Semmi sem történik láthatóan és érzékelhetően, ami nem a legfőbb uralkodó belső, láthatatlan és szellemi udvarából rendeltetik vagy engedtetik meg, a jutalmak és büntetések, a kegyelmek és viszonzások kimondhatatlan igazságossága szerint, a teljes teremtés ama legterjedelmesebb és legmérhetetlenebb államában.”
Ötödször. Ugyanaz a Szent Ágoston: Ha látsz — mondja — egy jó angyalt, egy jó embert, egy jó eget; vedd el az angyalt, az embert, az eget; és ami megmarad, az a jó dolgok lényege, azaz Isten.
Hatodszor. Egy bizonyos pogány király azt mondta, hogy Isten minden fény mögötti sötétség, és az elme tudatlansága által ismerhető meg.
Hetedszer. Az Elohim az, aki hatalmasan eléri az egyik végtől a másikig, és mindent édesen elrendez, amint a Bölcs mondja.
Nyolcadszor. Az Elohim az, akiben élünk, mozgunk és létezünk, ApCsel 17,28.
Kilencedszer. „Isten — mondja Szent Ágoston az Elmélkedéseiben — az, akit sem az értelem nem ér el, mert felfoghatatlan; sem az ész, mert kikutathatatlan; sem az érzékek nem észlelnek, mert láthatatlan; sem a nyelv nem fejez ki, mert kimondhatatlan; sem az írás nem magyaráz meg, mert megmagyarázhatatlan.”
Tizedszer. „Isten — mondja Nazianzi Szent Gergely A hitről szóló értekezésében — az, amit ha kimondanak, nem lehet kifejezni; ha mérlegelnek, nem lehet felmérni; ha meghatároznak, a meghatározás által nő; mert kezével beborítja az eget, öklével bezárja a világ egész körét; akit minden dolog nem ismer, és mégis félvén ismer; akinek nevét és hatalmát szolgálja ez a világ, és akinek az egymást felváltó elemek pillanatnyi váltakozása is tanúbizonyságot tesz.”
Tizenegyedszer. „Isten az, aki három ujjal függeszti fel a föld tömegét, aki markával mérte meg a vizeket, és araszával mérlegelte az egeket. Íme, a nemzetek előtte olyanok, mint egy csepp a vödörből, és olyannak számítanak, mint egy porszem a mérlegen, a szigetek mint finom por. A Libanon nem elegendő a tűzre, és állatai nem elegendők az égőáldozatra. Ő az, aki a föld köre fölött ül, és lakói olyanok, mint a sáskák,” Izajás könyve 40. fejezet, 12., 15., 22. vers.
Tizenkettedszer. Isten az, akiről a Bölcs mondja a 11. fejezet 23. versében: „Mint a mérleg nyelve, úgy van előtted a földkerekség, és mint a hajnali harmatcsepp, amely a földre hull.”
Tizenharmadszor. „Az anyag finomabb a levegőnél, a lélek a levegőnél, az elme a léleknél, maga Isten az elménél” — mondja Hermész Triszmegisztosz.
Az Elohim mint többes számú alak
Megjegyzendő: az Elohim többes számú szó, mert egyes számban Eloah-nak mondják. Ennek oka a következő: Először, mert a héberek a nagy dolgokat és méltóságokat a tisztelet jeléül többes számban szólítják meg: ahogyan a latinok is teszik, mondván például: „Mi, Fülöp, Spanyolország királya.” Így Jób 40,10-ben az elefántot Behemótnak, azaz „állatoknak” nevezik, mert testének és erejének nagysága miatt sok állattal felér, amint a héberek tanítják.
Másodszor: az Elohim többes száma Isten igen nagy, legfőbb és mérhetetlen erejét és hatalmát jelenti a teremtésben, a kormányzásban és az ítélkezésben.
Harmadszor: az Elohim többes száma a személyek többségét jelzi Istenben, amint a lényeg egységét Istenben az egyes számú bárá ige, azaz „teremtette” jelzi, ahogyan Cajetan és Abulensis ellenében Lyranus, Burgensis, Galatinus, Eugubinus, Catharinus, a Mester [Petrus Lombardus] és a skolasztikusok tanítják a Szentenciák II. könyvének 1. distinctiójában.
A teremtés négy oka
A teremtésnek és a teremtményeknek — tudniillik az égnek és a földnek — tehát négy oka van: az anyagi ok a semmi; a formai ok az ég és a föld formája; a ható ok Isten; a cél-ok a jó, nem Istené, hanem a miénk. Ennélfogva minden teremtmény az egész örökkévalóságon át rejtőzött a maga semmijében és eszméiben az isteni elmében, de az időben az ember kedvéért hozatott létre. Isten ugyanis, aki egész örökkévalóságán át önmagában volt a legboldogabb, semmivel sem lett boldogabb vagy gazdagabb; hanem általuk akarta önmagát kiárasztani a teremtményekbe és az emberbe, ahogyan a túlcsorduló tenger önmagát a partra önti.
Isten tehát a világot e célból teremtette: először, hogy az ember számára királyi házat, sőt királyságot készítsen; másodszor, hogy számára minden dolog színterét és mindenféle gyönyörűség paradicsomát nyújtsa; harmadszor, hogy olyan könyvet adjon neki, amelyben Teremtőjét megláthassa és olvashassa.
Az ég és a föld: Négy értelmezés
Első vélemény
Először: Szent Ágoston A Teremtés könyvéről a manicheusok ellen szóló mű I. könyvének VII. fejezetében: Az ég és a föld itt — mondja — az ősanyagot jelenti, mert belőle kellett az égnek a második napon és a földnek a harmadik napon létrejönnie; ám nem valószínű, hogy egyedül az anyag forma nélkül teremtetett volna, és ilyen dolgot nem lehetne égnek nevezni. Halljuk magát Ágostont: „Az a formátlan anyag — mondja —, amelyet Isten a semmiből alkotott, először égnek és földnek neveztetett, nem azért, mert már az volt, hanem mert azzá lehetett. Az ég ugyanis a Szentírás szerint később lett: ahogyan a fa magvát szemlélve azt mondhatnánk, hogy gyökerek, törzs, ágak, gyümölcsök és levelek vannak benne — nem azért, mert már megvannak, hanem mert belőle fognak származni.” Sőt, ugyanaz az Ágoston A Teremtés könyvéről szó szerint szóló mű I. könyvének XIV. fejezetében hozzáteszi, hogy ez az anyag ugyanabban az időpillanatban formájával lett felruházva és feldíszítve. Tehát itt csupán a teremtése van megnevezve, mert természet szerint, nem idő szerint előzte meg formáját. Ehhez közel áll Nüsszai Szent Gergely magyarázata, aki az ég és a föld alatt egy egyetlen egyetemes, közös és nyers formába összehalmazott káoszt ért, amelyből minden égi és elemi testnek ki kellett bontakoznia.
Második vélemény
Másodszor: ugyanaz az Ágoston Az Isten városáról szóló mű XI. könyvének IX. fejezetében az ég alatt az angyalokat, a föld alatt pedig a formátlan ősanyagot érti. Az előbbi azonban misztikus értelmezés, az utóbbi pedig éppúgy valószínűtlen.
Harmadik vélemény
Harmadszor: Pererius, Valenciai Gergely A hat nap művéről szóló értekezésében és mások valószínűleg az ég alatt az összes égi szférát értik; a föld alatt pedig magát a földet a vízzel, a tűzzel és a szomszédos levegővel együtt, mintha a világ első napján Isten az összes égi és elemi szférát megteremtette volna, és azokat a következő öt napon csupán mozgással, fénnyel, csillagokkal, hatásokkal és mozgató értelmes lényekkel díszítette volna fel.
Negyedik vélemény: A szerző álláspontja
Negyedszer: a legvalószínűbb, hogy az ég alatt itt az elsőt és legfelsőt kell érteni, tudniillik az empyreumot, amelyet Pál harmadik égnek, Dávid az egek egének nevez, és amely a boldogok lakóhelye, amint általánosan mindenki tanítja. Az első napon tehát Isten az egek közül csupán az empyreum eget teremtette meg, és azt minden szépségével feldíszítette és tökéletesítette. Ennek örökkévaló lakásul való szolgálatára teremtettek azután az angyalok és az emberek. És ezt nevezik a hívők minden időkben égnek, úgyhogy ha megkérdezed tőlük, hová kívánnak jutni e földi élet után, rögtön azt mondják: az égbe, tudniillik az empyreumba, hogy ott boldogok és üdvözültek legyenek. Ezért mondja Aranyszájú Szent János itt, a 2. homíliában: „Isten — mondja — az emberi szokástól eltérően, épületét tökéletesítvén, először az eget feszítette ki, és azután alája terítette a földet: előbb a tetőt, és azután az alapot;” mert a világ épületének teteje az ég, nem a csillagos, hanem az empyreum. Szent Vazul pedig az 1. Hexaémeron-homíliában azt mondja, hogy „az ég és a föld mint a mindenség bizonyos alapjai és tartóoszlopai lettek elsőként lefektetve és felépítve.”
E véleményt bizonyítja először az, hogy a firmamentum, azaz a nyolcadik ég és a szomszédos szférák nemcsak feldíszíttettek, hanem valóban megalkottattak és megteremtettek a második napon, amint a 6. versből kitűnik: tehát nem az első napon. Az első napon teremtett ég tehát nem más, mint az empyreum. Ez Boldog Kelemen véleménye, amelyet Szent Péter ajkairól vett; Órigenészé, Theodoretoszé, Alcuiné, Rabanusé, Lyranusé, Philóné, Szent Hiláré, Antiochiai Theophiloszé, Juniliusé, Szent Bédáé, Abulensisé, Catharinusé és sok másé; olyannyira, hogy Szent Bonaventúra ezt a véleményt az elterjedtebb véleménynek, Catharinus pedig a legigazabbnak jelenti ki.
És a földet
ÉS A FÖLDET. — Azaz a föld gömbjét a mélységgel együtt, vagyis a vizek tömegével, amely a földbe ömlött és a föld fölé áradt, és egészen az empyreum égig terjedt. E három dolog teremtetett tehát mindenekelőtt: az empyreum ég, a föld és a mélység, azaz a vizek tömege, amely mindent elfoglalt az empyreum égtől a földig; ebből a mélységből, vagyis vízből — részben elvékonyítva, részben megsűrítve és megszilárdítva — készültek az összes egek, vagyis a firmamentum a második napon, és az összes csillag a negyedik napon: éppúgy, ahogyan a megfagyott vízből kristály lesz. Ez Szent Péter és Kelemen, Szent Vazul, Szent Béda, Molina és sok más véleménye, akiket a 6. versnél fogok idézni.
Ebből az következik, hogy azok véleménye igazabb, akik úgy tartják, hogy az egek és a Hold alatti dolgok anyaga ugyanaz, és hogy az romlandó. Továbbá: az Isten által teremtett föld a mindenség közepébe helyezte, és ott szilárdan áll: egyrészt mert Isten akarata és hatalma állandóan tartja és megtámasztja, mint a levegő közepén függő labdát, aszerint, amit az örök Bölcsesség mond a Példabeszédek 8. fejezetében: „Amikor a föld alapjait lerakta, vele voltam, mindent elrendezve;” másrészt fizikai okból, tudniillik mert a föld a teremtett dolgok közt a legnehezebb, és ezért a legalsó helyet igényli.
Mikor teremtettek az angyalok?
Kérdezheted: hol és mikor teremtettek az angyalok? Egyesek úgy vélték, hogy a világ előtt teremtettek: így gondolta Órigenész, Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely, Szent Ambrus, Szent Jeromos, Szent Hilár. Mások úgy vélték, hogy a világ után teremtettek. Én azonban azt mondom, hogy a világgal egyidejűleg, az idő kezdetén teremtettek, mégpedig az empyreum égben: mert ők annak polgárai és lakói; így tanítja Szent Ágostonnal, Szent Gergellyel, Ruperttel és Szent Bédával együtt a Mester [Petrus Lombardus] és a skolasztikusok.
Sőt a Lateráni Zsinat, III. Ince pápa alatt: „Szilárdan hinni kell, hogy Isten az idők kezdetétől fogva a semmiből egyszerre teremtette mindkét teremtményt: a szellemit és a testit, az angyalit és a világit.” Noha Aquinói Szent Tamás és néhány más szerző úgy véli, hogy e szavak másképp is értelmezhetők, mégis túlságosan világosnak és kifejezettnek tűnnek ahhoz, hogy más értelemre lehetne csavarni: ezért úgy látszik, hogy a mi véleményünk már nemcsak valószínű, hanem hitbeli bizonyosság is; mert ezt állítja és határozza meg maga a Zsinat.
Miért nem említi Mózes az angyalok teremtését?
Megjegyzendő: Mózes nem említi az angyalok teremtését, mert tanulatlan és nehézfejű zsidóknak írt, akik hajlamosak voltak a bálványimádásra, és könnyen istenekként tisztelték volna az angyalokat: mindazonáltal hallgatólagosan utal rájuk a II. fejezet 1. versében, amikor ezt mondja: „Elkészültek tehát az egek és azok minden ékessége:” mert az egek ékessége a csillagokból és az angyalokból áll. Ez tehát a világnak, tudniillik az égnek és a földnek ama hatalmas és gyönyörű gépezetalkotása, amelyet ama nagy Alkotó az idő kezdetével, egyetlen pillanat alatt a semmiből hozott létre.
Csodálatosan válaszolt Secundus filozófus, amikor Hadrianus császár megkérdezte: „Mi a világ?” Így felelt: „Szüntelen körkörösség, örökkévaló folyás. Mi az Isten? Halhatatlan elme, felfoghatatlan kutatás, amely mindent magában foglal. Mi az Óceán? A világ ölelése, a folyók szállása, az esők forrása. Mi a Föld? Az ég alapja, a világ közepe, a gyümölcsök anyja, az élők dajkája.” Epiktétosz pedig így szól: „A föld — úgymond — Ceres csűre, az élet kamrája.”
2. vers: A föld pedig puszta és üres volt
Héberül így áll: a föld תהו ובהו tohu vevohu volt, azaz a föld pusztaság, vagyis üresség és semmiség volt; mert a föld üres volt emberektől és barmaktól, amint Jonatán, a káldeus fordítja; továbbá üres volt növényektől, állatoktól, magoktól, füvektől, fénytől, szépségtől, folyóktól, forrásoktól, hegyektől, völgyektől, síkságoktól, domboktól, fémektől és ásványoktól, amelyek iránt természetes, úgyszólván hajlama van. Ezért mondja a Bölcsesség könyve XI-ben, hogy Isten „láthatatlan anyagból teremtette a világot,” görögül amorphó, azaz alaktalan, dísztelen, rendezetlen anyagból.
Ezért a Hetvenes fordítás [LXX] itt így fordítja: a föld láthatatlan és rendezetlen volt; Aquila: a föld hiábavalóság és semmi volt; Szümmakhosz: a föld tétlen és formátlan volt; Teodótion: a föld üresség és semmiség volt; Onkelosz: a föld elhagyatott és üres volt. Mert a föld, amelyre a vizek mélysége borult, mintegy üres, nyers és formátlan káosz volt, amelyről Ovidius mondja:
Egy volt a természet arca az egész világon,
amelyet káosznak hívtak: nyers, formátlan tömeg;
nem volt más, mint tunya súly, és egybehalmozva
a rosszul illeszkedő dolgok egyenetlen magvai.
Ezért valószínűtlen, amit Gabriel állít, tudniillik hogy ez a káosz egyedül az ősanyag volt, vagy legfeljebb valamely nyers, homályos, általános testiség-forma ruházta fel. Mert Mózes e helyéből nyilvánvaló, hogy először a föld és az ég teremtetett; tehát az először teremtett anyag nem volt forma nélküli, hanem az ég és a föld sajátos formájába öltözött és azzal átitatódott.
Miért nem díszítette fel egyidejűleg?
Kérdezheted: Miért nem díszítette fel Isten az eget és a földet az első napon, teremtésükkel egyidejűleg, teljesen és tökéletesen? Válaszolom: Az első ok az Ő szent akarata; a megfelelő magyarázat az, hogy a természet (amelynek szerzője Isten) a tökéletlentől halad a tökéletes felé. A második ok az, hogy megtanuljuk: minden dolog Istentől függ mind kezdetét, mind díszítését és tökéletesítését illetően. A harmadik ok az, nehogy ha minden kezdettől fogva tökéletesnek olvastatnék, teremtetlennek gondolnák.
Milyen lélek értendő itt?
Az Úr Lelke — azaz angyal, mondja Kajetán; jobban mondják a héberek, Theodoretosz és Tertullianus a Hermogenész ellen írt művében, 32. fejezet: Az Úr Lelke szél, amelyet Isten támasztott. Harmadszor, a leghelyesebben és legteljességesebben: az Úr Lelke a Szentlélek, aki Istentől, az Atyától és a Fiútól származik, és saját erejével, jelenlétével és hatalmával meleg szellőt lehel a vizekre. Így tartja Szent Jeromos, Nagy Szent Vazul, Theodoretosz, Szent Atanáz és csaknem az összes többi egyházatya, akik e helyből bizonyítják a Szentlélek istenségét.
A „lebegett” szó a héberből magyarázva
LEBEGETT. — A „lebegett” helyén héberül מרחפת merachephet áll, amely Szent Vazul, Diodórosz és Szent Jeromos tanúsága szerint a Héber kérdések a Teremtés könyvéhez című művében a madarakra vonatkozik, amikor tojásaik és fiókáik fölött függeszkedve, szárnyaik könnyű verdesésével lágyan egyensúlyoznak, rebbennek és röpködnek, majd rajtuk kotlanak, meleget lehelnek rájuk, dédelgetik és életre keltik őket. Hasonlóképpen a Szentlélek is fölé emelkedett — vagyis, amint Tertullianus olvassa, föléjük vitetett — a vizeknek, nem hely vagy mozgás által, hanem mindent felülmúló és meghaladó hatalommal, ahogyan a mesterember akarata és elgondolása lebeg a megformálandó dolgok fölött — mondja Szent Ágoston a Teremtés könyvének szó szerinti értelmezése I. könyvének 7. fejezetében. Ezen akaratával és hatalmával tehát, együtt azzal a meleg szellővel, amelyet önmagából árasztott, a Szentlélek mintegy kotlott a vizek fölött, és nemzőerőt közölt velük, hogy csúszómászók, madarak, halak és növények — sőt az összes égbolt — a vizekből hozassanak elő.
Ezért az Egyház a keresztkút megáldásakor így énekel a Szentlélekhez: „Te, aki melegíteni akartad őket, lebegve vittettél a vizek fölött;” és Marius Victor mondja:
S a szent Lélek, a kiterjedt hullámok fölött lebegvén,
életre keltette a tápláló vizeket, a dolgok magvait adván.
Ezt a lelket, amely a vizeknek és minden dolognak életet ad, Platón a világ lelkének nevezte. Innen Vergilius az Aeneis VI. könyvében:
Belülről lélek táplál, s a tagokon átömlő értelem
mozgatja az egész tömeget, és a nagy testtel elvegyül.
Allegorikusan
Allegorikusan itt a Szentlélek jelöltetik, amint mintegy kotlik a keresztség vizei fölött, és általuk szül és újjászül minket — mondja Szent Jeromos az Oceánuszhoz írt 83. levelében.
3. vers: És mondta Isten: Legyen világosság
3. ÉS MONDTA ISTEN — szóval, nem a száj, hanem az elme szavával, mégpedig nem ésszerű, hanem lényegi szóval, amely közös a három Személyben. A „mondta” tehát azt jelenti: elméjében megfogalmazta, akarta, elhatározta, hatékonyan megparancsolta, és parancsolván ténylegesen megalkotta és létrehozta — Isten, azaz maga a legszentebb Szentháromság hozta létre a világosságot. Mert Isten akarása az Ő cselekvése — mondja Szent Atanáz az Ariánusok ellen írt 3. beszédében. Mindazonáltal a „szólt” szó a Fiúnak tulajdoníttatik. Ezért mondja máshol a Szentírás gyakran, hogy a Fiú által, tudniillik mint Ige és eszme által teremtetett minden, mert a Fiú maga az igazi és tulajdonképpeni Ige, s következésképpen a bölcsesség, a művészet és az eszme Neki tulajdoníttatik; amint az Atyának a hatalom, a Szentléleknek pedig a jóság tulajdoníttatik.
Végül Isten ezeket az ég, a föld és a mélység teremtése után mondta, de még ugyanazon napon, amely a világ első napja volt.
Legyen világosság
LEGYEN VILÁGOSSÁG. — Jegyezd meg, hogy a Teremtés könyvében és a világ teremtésében minden más előtt a világosság formáltatott, mert a világosság a legnemesebb, legörvendetesebb, leghasznosabb, leghatékonyabb és leghatalmasabb minőség, amely nélkül minden teremtett és teremtendő dolog láthatatlan maradt volna. „Kincstáraiból” — mondja Ezdrás, IV. könyv, 6. fejezet, 40. vers — „ragyogó fényt hozott elő, hogy műve megjelenjék.” Lásd Szent Dénes Az isteni nevekről című művének I. részét, 4. fejezetét, ahol a fény és a tűz harmincnégy tulajdonságát sorolja fel, amelyek csodálatosan illenek Istenhez és az isteni dolgokhoz. Többek között azt tanítja, hogy a fény Isten élő képmása, és ezért teremtette Isten elsőként, hogy benne, mintegy képmásban, önmagát lerajzolja és a világnak láthatóan megmutassa. „Mert magából a Jóból” — mondja Szent Dénes — „származik a fény, és az a jóság képmása.”
Mert Isten a teremtetlen, örökkévaló és mérhetetlen fény, aki bár megközelíthetetlen fényben lakozik, mégis mindent megvilágít.
Szép hasonlatot ad Nagy Szent Vazul a Hatnapos teremtésről szóló 2. homíliájában: „Amiként azok, akik a víz mély örvényébe olajat öntenek, annak a helynek átlátszóságot és tisztaságot adnak, éppúgy a mindenség Teremtője is, igéjét kimondván, nyomban kedves és gyönyörűséges bájt hozott a világba a fény által.” Másik hasonlatot ad Szent Ambrus a Hatnapos teremtés I. könyvének 9. fejezetében: „Honnan máshonnan kellene a világ ékességének kiindulnia, mint a fénytől? Mert hiába létezne, ha nem lehetne látni. Aki a családfőhöz méltó lakhelyet kíván építeni, mielőtt az alapokat lerakná, először azt vizsgálja meg, honnan engedje be a fényt; és ez az első kegyelem, amely nélkül az egész ház visszataszító elhanyagoltsággal borzad. A fény az, amely a ház többi ékességét ajánlja.”
Milyen volt ez a világosság?
Kérdezheted: milyen volt ez a világosság? Catharinus először azt válaszolja, hogy a legragyogóbb nap volt; ám a nap nem az első napon keletkezett, mint a világosság, hanem végül a negyedik napon. Másodszor, Nagy Szent Vazul, Theodoretosz és Nazianzi Szent Gergely úgy vélik, hogy itt csupán a fény minősége teremtetett alany nélkül — ezért nevezi Nazianzi Szent Gergely ezt a fényt „szellemi”-nek. Jegyezd meg ezt az eretnekek ellen, akik tagadják, hogy az Eucharisztiában a járulékok alany nélkül létezhetnek. Harmadszor, és a legjobban, Szent Béda, Hugó, a Mester, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventúra, Lyranus és Abulensis úgy tartják, hogy ez a világosság fénylő test volt — vagy az égboltnak, vagy inkább a mélységnek egy fényes része, amely kör vagy oszlop alakjára formálva ragyogott a világ fölött, és amely mintegy anyaga volt annak, amiből később, részekre osztva és szétválasztva, megnövelve és mintegy tüzes gömbbé formálva a nap, a hold és a csillagok készültek. Ezért mondja Aquinói Szent Tamás, hogy ez a fény maga a nap volt, még formátlanul és tökéletlenül. Ugyanezt állítja Pererius és mások.
Jegyezd meg először, hogy ez a világosság tulajdonképpen nem teremtetett, mert Isten az első napon teremtette az összes ősanyagot, és a mélység vizeinek formája alá helyezte; és belőle vonta ki azután ezt a fényt és a többi formát. Isten tehát tulajdonképpen az első napon csak mindent teremtett, amit teremteni kellett; a maradék öt napon nem teremtett, hanem a teremtetteket formálta és díszítette. Úgy tűnik tehát, hogy Isten a világosság létrehozásakor a mélység vizeiből kristályhoz hasonló gömb alakú testet sűrített össze, és ebbe a fényt beleöntötte.
Jegyezd meg másodszor, hogy ez a fénylő test a világ első három napján — vagyis mielőtt a negyedik napon a nap megteremtetett volna — angyal által mozgattatott keletről nyugat felé, és ugyanolyan módon és idő alatt, mint a nap, tudniillik huszonnégy óra alatt körbekerülte az ég mindkét félgömbjét és megvilágította azokat, amint ma a nap teszi.
Tropologikusan
Tropologikusan az Apostol a 2Kor 4,6-ban mondja: „Isten, aki azt parancsolta, hogy a sötétségből fény ragyogjon fel, Ő maga ragyogott fel a szívünkben,” mintha azt mondaná: Amiként Isten egykor a Teremtés könyvében sötétségből hozta elő a fényt, úgy tett most minket, hitetlenekből hívőkké, és a hit fényével világított meg. Továbbá az elsőként teremtett fény az elme helyes szándékát jelenti, amelynek minden cselekedetünket meg kell előznie és irányítania — mondja Hugó a Szent Viktoriak közül.
Ezenfelül a fény tudás és bölcsesség. Ezért mondja Szent Ágoston: „Elsőként a fény teremtetett,” azaz „a bölcsesség minden más előtt teremtetett” (Sir 1,4). „Arcod fénye van ránk jelezve, Uram.” Végül a fény törvény és tanítás, különösen az evangéliumi, a Péld 6,23 szerint: „A parancs fáklya, és a törvény fény.” Ezért énekli Izajás az evangéliumról a 9. fejezet 2. versében: „A nép, amely sötétségben járt, nagy fényt látott.”
Szimbolikusan és allegorikusan
Szimbolikusan: „legyen világosság” azt jelenti: „legyen angyal” — mondja Szent Ágoston. De ez nem lehet a szó szerinti értelem, mert az angyalok a világosság előtt teremtettek, az éggel és a földdel együtt. Másodszor, ugyanazon Szent Ágoston ezt Isten Igéjének öröktől fogva való születésére vonatkoztatja: az Atyaisten azt mondta: „Legyen világosság,” azaz legyen az Ige, mintegy fény a fényből. De ez is szimbolikus, nem szó szerinti.
Allegorikusan a megtestesült Krisztus a világ világossága, Jn 8,12: „Ő volt az igazi fény, amely megvilágít minden embert, aki e világra jön.” Ezért ugyanezt a nevet kapják Krisztustól az apostolok, tanítók és igehirdetők, akiknek Ő azt mondja a Mt 5-ben: „Ti vagytok a világ világossága.” Erről gyönyörűen szól Nagy Szent Vazul a Bűnbánatról szóló homíliájában: „Saját kiváltságait adja Jézus másoknak. Ő a Fény: »Ti vagytok a világ világossága« — mondja. Pap Ő, és papokat alkot. Bárány Ő, és azt mondja: »Íme, úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.« Szikla Ő, és sziklává tesz (Szent Pétert). Ami az Övé, azt szolgáinak adja. Mert Krisztus olyan, mint egy szünet nélkül folyó forrás.”
Anagogikusan a fény a dicsőség fényét és a boldogító színelátás ragyogását jelenti, a Zsolt 36 (Vulg. 35),10 szerint: „A Te fényedben látjuk a fényt.” Ezért Krisztus az égi dicsőséget a színeváltozásában a fény által mutatta be: „Arca ugyanis ragyogott, mint a nap” — Mt 17,2.
4. vers: És látta Isten, hogy a világosság jó
4. ÉS LÁTTA ISTEN A VILÁGOSSÁGOT, HOGY JÓ. — „Látta,” azaz láttatta és megismertette velünk — mondja Szent Jeromos a 15. levelében. Másodszor, egyszerűbben és világosabban: Mózes itt egyfajta irodalmi jellemrajz által emberi módra vezeti be Istent, mintegy mesteremberként, aki elkészülvén művével, szemléli azt, és látja, hogy szép és kiváló — mégpedig azzal a céllal, hogy a manicheusok ellen tudjuk: Isten semmit rosszat, hanem minden dolgot jónak alkotott. Tudósan mondja Szent Ágoston a Szentenciákban, 144. szám: „Három dolgot kellett leginkább tudtunkra adni a teremtmény állapotáról: ki alkotta, mi által alkotta, és miért alkotta. »Isten szólt: Legyen világosság, és lett világosság. És Isten látta, hogy a világosság jó.« Nincs kiválóbb szerző Istennél; nincs hatékonyabb művészet Isten Igéjénél; nincs jobb ok annál, hogy a Jó jót teremtsen.”
JÓ. — A héber טוב tob mindent jelent, ami jó, szép, kellemes, hasznos és előnyös; mert a fény a világ számára a legkellemesebb, éppúgy mint a leghasznosabb.
Hogyan választotta el a világosságot a sötétségtől?
ÉS ELVÁLASZTOTTA A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL. — A héber és a Hetvenes fordítás így mondja: Elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Elválasztotta először hely szerint: mert amíg itt fény és nappal van, az ellenlábasoknál éjszaka és sötétség honol. Másodszor idő szerint: mert ugyanazon félgömbön felváltva és különböző időben követi egymást a fény és a sötétség, az éjszaka és a nappal. Harmadszor ok szerint: mert más a fény oka, tudniillik a fénylő test, és más a sötétségé, tudniillik az átlátszatlan test. Mózes itt főként a másodikat tartja szem előtt, mintha azt mondaná: Isten úgy intézte, hogy az általa teremtett világosság után sötétség és éjszaka következzék. Ezért következik: „És a világosságot nappalnak nevezte, a sötétséget pedig éjszakának.”
Mikor teremtetett a pokol?
Kérdezheted: mikor teremtetett a pokol? Molina Lajos úgy véli, hogy a harmadik napon teremtetett. De igazabb, hogy a pokol e helyen, tudniillik az első napon teremtetett; mert mivel az angyalok a leggyorsabbak és pillanatnyi cselekedetekkel bírnak, teljességgel valószínű, hogy az első napon vétkeztek, nem sokkal teremtésük után, és ezért azonnal a mennyből a pokolba taszíttattak, amelyet Isten bűnük után nyomban börtönül és kínzóeszközül készített számukra tüzével és kénkövével a föld közepében.
Az első napon tehát, amiként Isten elválasztotta a fényt a sötétségtől, úgy választotta el az angyalokat a démonoktól, a kegyelmet a bűntől, a dicsőséget a büntetéstől, a mennyet a pokoltól.
Allegorikusan Hugó és mások megjegyzik, hogy az első napon, amikor a világosság megteremtetett és a sötétségtől elválasztatott, a jó angyalok megerősíttettek a jóban és a kegyelemben, a gonoszok pedig megrögzíttettek a rosszban és elkülöníttettek a jóktól; és így ami a látható világban történt, képe volt annak, ami az értelmi világban végbement.
5. vers: És a világosságot nappalnak nevezte
5. ÉS A VILÁGOSSÁGOT NAPPALNAK NEVEZTE, A SÖTÉTSÉGET PEDIG ÉJSZAKÁNAK. — A „nevezte” szóban metonímia rejlik; mert a jel áll a jelölt dolog helyett, mintha azt mondaná: Isten úgy rendelte, hogy a világosság, mindaddig amíg egy félgömböt megvilágít, nappalt alkosson, a sötétség pedig éjszakát. Így értelmezi Szent Ágoston a Teremtés könyve a manicheusok ellen I. könyvének 9. és 10. fejezetében.
ÉS LETT ESTE ÉS REGGEL, EGY NAP. — Bizonyosabbnak tartom, hogy az ég és a föld nem korábban, hanem éppen az első napon teremtetett. Most azt mondom, hogy valószínűbb, miszerint a világ mintegy reggel teremtetett, és akkor sötétség volt a földgolyó és a mélység felett — amely idő alatt az Úr Lelke lebegett a vizek felett, amint a 2. versből kitűnik. Azután valamivel később, a 3. versnél, hat óra elteltével, dél körül teremtetett a világosság az ég közepén, amely hatórás mozgását befejezve — amelynek során az ég közepéről nyugat felé hajolt — az estét hozta létre mintegy végpontjaként; úgyhogy mind a sötétség, mind a fény együttesen nem tartott tovább tizenkét óránál. Ezt követte egy ugyancsak tizenkét órás éjszaka, amelynek végpontja a reggel. Mert Mózes itt a napot és az éjszakát végpontjukkal nevezi meg — Este és Reggel —, mintha azt mondaná: Miután a nap futása a rákövetkező este által befejeződött, és az éjszaka időtartama is a rákövetkező reggel által lezárult, a huszonnégy órás első nap teljessé vált.
A világ első napja vasárnap volt
Az „egy” itt elsőt jelent, amint a 8. és 13. versből kitűnik. A világ első napja vasárnap volt; a hetedik nap ugyanis szombat volt. Lásd a vasárnap tizenhárom kiváltságát Pereriusnál az első nap tárgyalásának végén.
Nem egy napon teremtetett minden
Jegyezd meg: Szent Ágoston a Teremtés könyvének szó szerinti értelmezése IV. könyvében és az Isten városáról XI. könyvének 7. fejezetében azt akarja, hogy ezeket a napokat misztikusan értsük; úgy tűnik ugyanis, hogy úgy véli: mindent egyszerre teremtett Isten az első napon, és Mózes a teremtés hat napjával az angyalok különféle megismeréseit jelöli. Ugyanezt tanítja Filón. Ám az ellenkezőjét tanítja az összes többi egyházatya, és Mózes egyszerű, történeti elbeszélése teljességgel bizonyítja azt. Ezért ma már téves azt állítani, hogy minden egy napon hozatott létre. Szent Ágoston kétkedve és vitatkozó módon szól e kérdésről, amely — amint ő maga mondja — akkor rendkívül nehéz volt.
Ellenvetésként hozhatod: Sir 18,1 azt mondja: „Aki örökké él, egyszerre teremtett mindent.” Válaszolom: a simul (egyszerre) szó nem a „teremtett”-re, hanem a „mindent”-re vonatkozik, mintha azt mondaná: Isten egyenlőképpen teremtett mindent, kivétel nélkül. Ezért a simul helyett a görögben κοινῇ áll, azaz „közösen.”
Erkölcsi értelemben Aranyszájú Szent János az Arról, hogy az ember minden teremtmény fölé rendeltetett című homíliájában a napból, a fényből és más teremtményekből éles ösztönzéseket alkalmaz az emberre, hogy Istent szolgálja. „Teéretted öltözik az ég nappal a fény ragyogásába és ékeskedik a nap sugaraival; éjjel maga az égbolt magassága a hold legragyogóbb tükrével és a csillagok sokféle fényével világíttatik meg. Teéretted változnak az évszakok felváltva, az erdők kizöldülnek, a mezők szépségesekké válnak, a rétek zöldellnek, az élőlények megszülik kicsinyeiket, források fakadnak, folyók áradnak.” És: „Mi lenne, ha az egész természet szüntelen ezt mondaná neked: »Én a mindenek Urától kaptam parancsot, hogy neked engedelmeskedjem; engedelmeskedem, hódolok, szolgálok, és bár ő változik, én nem változom. A lázadónak engedelmeskedem; a gőgösnek hódolok; a megvetőnek szolgálok.« Ki vagy te, aki megmaradsz ebben a megvetésben? Te parancsolsz a teremtménynek, és nem szolgálod a Teremtőt? Féld a türelmes Urat, nehogy szigorú bíróként tapasztald Őt. Még ha életed teljes idejét hálaadásban töltenéd is, nem tudnád megfizetni, amivel tartozol. Kettős bűnt követ el a bűnös: egyrészt hogy a szolgálat köteles engedelmességét nem adja meg az Úrnak, másrészt hogy megszámlálhatatlan jótéteményeit sértéssel igyekszik viszonozni.”
A második nap műve
A világ formálásának első napján Isten megteremtette és megalkotta a földet alapzatul, és ráhelyezte az empíreum eget mintegy tetőként; a kettő közötti fennmaradó rész káosz volt, vagyis a vizek mélysége, amelyet ezen a második napon kibont, elrendez és megformál.
6. vers: Legyen boltozat
6. LEGYEN BOLTOZAT A VIZEK KÖZEPÉN, ÉS VÁLASSZA EL A VIZEKET A VIZEKTŐL. — A „boltozat” héberül רקיע rákia, amelynek gyöke, רקע ráká, Szent Jeromos és más igen tudós héberek tanúsága szerint azt jelenti: kiteríteni, kifeszíteni, és a kifeszítés által szilárddá és tömörré tenni valamit, ami korábban folyékony és ritka volt. Amiként tehát az olvadt bronzot öntéssel kinyújtják és tömörítik, úgy itt a mennyekké tömörített víz görögül στερέωμα, latinul firmamentum: a boltozat ugyanis mintegy fal a vizek közepén, azaz a két víz — a felsők és az alsók — közé helyezve, amelyeket egymástól elválaszt és visszatart.
Felmerül a kérdés: mi ez a boltozat, és mik a boltozat feletti vizek?
Első vélemény
Először: Origenész a felső vizeken az angyalokat, az alsókon pedig a démonokat értette; ez azonban origenista és allegorikus álmodozás.
Második vélemény
Másodszor: Bonaventúra, Lyra, Abulensis, Kajetán, Catharinus és mások a felső vizeket a kristályos égnek tekintik. Ám ez túlságosan átvitt értelemben nevezhető víznek.
Harmadik vélemény
Harmadszor: Rupert, Eugubinus, Pererius, Valenciai Gergely úgy vélik, hogy a boltozat a levegő középső régiója, amely a második napon boltozattá, azaz köztes térré lett, elválasztván a felső vizeket — vagyis a felhőket — a folyók és források alsó vizeitől.
Negyedik vélemény: az igaz
Én azonban azt mondom, hogy a boltozat a csillagos ég és az ahhoz kapcsolódó összes égi szféra, mind az alsóbbak, mind a felsőbbek egészen az empíreum égig. Így tehát az összes ég fölött, közvetlenül az empíreum ég alatt valóságos és természetes vizek vannak. Kálvin kinevet ezért; de esztelenül, mert ezt a véleményt Mózes egyszerű és történeti elbeszélése bizonyítja. A boltozat ugyanis, és a héber rákia, nem a levegőt vagy a felhőket jelöli, hanem tulajdonképpen a csillagos eget és az égi szférákat.
Ezeket a vizeket az egek fölé helyezte Isten mind a világegyetem díszítésére, mind talán az empíreum égben lakó szentek gyönyörűségére is. És „e Szentírás tekintélye nagyobb — mondja Szent Ágoston — az emberi elme minden befogadóképességénél.”
Miért nem mondta Mózes ezen a napon: „És Isten látta, hogy jó”?
Catharinus és Molina így válaszolnak: Az ok az, hogy a boltozat még befejezetlen volt. Talán a legjobb válasz az lenne, hogy Mózes az isteni szétválasztás három művét — először a fényét a sötétségtől, másodszor a felső vizekét az alsóktól, harmadszor a vizekét a földtől — egyetlen záró mondatba foglalta össze, amikor a 10. versben azt mondja: „És látta, hogy jó.”
A Szeptuaginta itt, akárcsak a többi napnál, tartalmazza az „és Isten látta, hogy jó” szavakat; a héber, a káldeusi, Theodotion, Aquila, Szümmakhosz és a Vulgáta szövegéből azonban ez hiányzik.
Erkölcsi értelemben a boltozat a lélek szilárdsága és állhatatossága, amely Istenre és az egekre szegezi tekintetét, és rendíthetetlenül hordozza a felső vizeket, azaz a jólétet, és az alsókat, azaz a megpróbáltatásokat. Az ember az ég képmása: először is kerek feje van, akár az égnek; másodszor két szeme olyan, mint a Nap és a Hold; harmadszor, mert az égből Istenéhez és az angyalokéhoz hasonló lelket kapott; negyedszer, mert a latin „coelum” (ég) a „celare” (elrejteni) igéből ered, amiként az égben sok minden el van rejtve előlünk, úgy az emberben is elrejtve marad az értelem, a gondolat és a szív titkai; ötödször, amiként Krisztus az istenség és az erények ege, úgy a keresztény is az, akiben a Hold a hit, az esthajnalcsillag a remény, a Nap a szeretet, a többi csillag pedig a többi erény, mondja Clairvaux-i Szent Bernát az Énekek énekéhez írt 27. beszédében.
8. vers: És Isten a boltozatot égnek nevezte
8. ÉS ISTEN A BOLTOZATOT ÉGNEK NEVEZTE. — A latin „coelum” (ég) a „celare,” azaz elrejteni igéből származik, mivel mindent elrejt és befed: így Szent Ágoston; vagy, ahogyan Szent Ambrus mondja, „coelum”-nak nevezik, mintegy „caelatum,” azaz különféle csillagokkal bevésett. Ám Mózes héberül írt, nem latinul; és Isten héberül beszélt, és a boltozatot „sámáim”-nak nevezte, a fent megadott okból.
ÉS LETT ESTE ÉS REGGEL, A MÁSODIK NAP. — Ne gondold, hogy Isten, mint valami kézműves, egész nap ennek a boltozatnak az építésével foglalatoskodott; hanem hirtelen, egy szempillantás alatt alkotta meg, és az egész hátralévő napon fenntartotta azt.
A harmadik nap műve
9. vers: Gyűljenek össze a vizek
9. GYŰLJENEK ÖSSZE AZ ÉG ALATTI VIZEK EGY HELYRE, ÉS TŰNJÉK ELŐ A SZÁRAZFÖLD.
Mely helyre gyűltek össze a vizek?
Felmerül a kérdés: hogyan ment ez végbe? Először: egyesek úgy vélik, hogy a tenger a föld másik felébe, a másik félgömbre gyűlt össze, úgy, hogy a föld ama része egészen vízzel lett borítva és lakhatatlanná vált, s ennélfogva nem léteznének ellenlábasok. Így Prokopiosz, és Szent Ágoston sem tagadja ezt. Ám az ellenkezőjét bizonyítják a portugálok és spanyolok Indiába tett mindennapi hajóútjai.
Másodszor: Nagy Szent Vazul, Burgensis, Catharinus és Aquinói Szent Tamás úgy vélik, hogy a tenger itt elvált a földtől úgy, hogy magasabbra emelkedett. Ebből a véleményből könnyen adódik a magyarázat, miért törnek elő források és folyók még magas helyeken is: tudniillik a tengerből erednek földalatti ereken keresztül, mivel a tenger magasabban van, mint a szárazföld.
A föld és a víz egyetlen gömböt alkot
Először azt mondom: A föld és a víz egyetlen gömböt alkot; következésképpen a víz nem magasabb a földnél. Ez a matematikusok, Molina, Pererius, Kajetán, Szent Jeromos, Aranyszájú Szent János és Damaszkuszi Szent János közös véleménye. És először is bizonyítja a holdfogyatkozás, amely akkor keletkezik, amikor a föld a Nap és a Hold közé kerül. Ez a fogyatkozás ugyanis csak egyetlen gömb árnyékát veti, nem kettőét: a föld és a tenger tehát nem két, hanem egyetlen gömb. Másodszor, mert minden vízcsepp és a föld minden része mindenütt ugyanazon középpont felé süllyed. Harmadszor, mert a partok és a szigetek a vizek fölé emelkednek. Negyedszer, a Szentírásból: „Ő maga a tengerekre alapozta azt” (Zsolt 24,2); „Aki a vizekre erősítette a földet” (Zsolt 136,6).
Miért mondatnak a vizek összegyűjtötteknek?
Másodszor azt mondom: A vizek e harmadik napon lettek összegyűjtve, először azért, mert Isten az édesvizet nagyrészt sűrűbbé tette, földi kigőzölgéseket halmozván bele, amelyek által a tenger sóssá vált — egyrészt hogy ne rothadjon meg, másrészt hogy táplálékot adjon a halaknak, harmadrészt hogy könnyebben hordozza a hajókat. Isten működése által tehát a víz sűrűbbé válván összehúzódott, kisebb területet foglalt el a földön, mint korábban, és a föld egy részét száraznak hagyta.
E harmadik napon jöttek létre a hegyek
Másodszor: nem az özönvíz után, ahogyan egyesek tartják, hanem a világ e harmadik napján szólította Isten a földet, hogy részben süllyedjen, részben emelkedjék. Innen keletkeztek a hegyek és a völgyek; valamint a föld különféle hasadékai és üregei, amelyekbe, mintegy medrekbe, a tenger visszahúzódott.
A föld alatti üregek
Harmadszor: Isten e harmadik napon a föld alatt hatalmas üregeket készített, és azokat igen nagy mennyiségű vízzel töltötte meg, amelyet sokan mélységnek vagy örvénynek neveznek; ez különféle csatornákon keresztül összeköttetésben áll a tengerrel, és úgy tartják, hogy ez minden forrás és folyó anyaméhe és eredete. Ami tehát a máj az emberben, az ez a vízmélység a föld üregeiben.
Hogyan gyűltek össze a vizek egy helyre
Harmadszor azt mondom: A vizek egy helyre gyűltek össze — azaz a földtől elkülönített helyre —, hogy a föld szárazfölddé és lakhatóvá váljon. Isten ugyanis úgy akarta, hogy a vizeket különféle csatornákon és öblökön keresztül vegyítse a földdel, egyrészt hogy azáltal a föld öntözést nyerjen és termékennyé váljon, másrészt hogy a tengeri szelektől egészségesen és termékenyen szellőztessék.
Theodorétosz megjegyzi, hogy a dühöngő tengert nem annyira partjai, mint inkább Isten parancsa fékezik meg, mintegy kantárként: máskülönben gyakran áttörne mindenen és mindent elborítana. Ezért mondatik, hogy Isten határt szabott a tengernek, amelyet az nem léphet át. Nagy Szent Vazul kérdezi: „Mi akadályozná meg a Vörös-tengert abban, hogy áradó özönével elborítsa egész Egyiptomot, amely annyival mélyebben fekszik magánál a tengernél, ha nem a Teremtő parancsa tartaná féken?” Plinius beszámol arról, hogy Szeszósztrisz, Egyiptom királya elsőként gondolt arra, hogy hajózható csatornát ásson a Vörös-tengertől, de az áradás félelmétől elrettent, mivel a Vörös-tengert három könyökkel magasabbnak találták Egyiptom földjénél.
TŰNJÉK ELŐ A SZÁRAZFÖLD — amely korábban iszapos és vízzel borított volt: ezért a „szárazföld” héberül יבשה jábesá, azaz kiszárított, hogy lakható, bevethető legyen és gyümölcsöt teremhessen; a „száraz” tehát nem azonos a „homokos”-sal, hanem azt jelenti: „álló víz nélküli.” Mert némi édes nedvesség a földben maradt, hogy azt termékennyé tegye.
10. vers: És Isten a szárazföldet földnek nevezte
10. ÉS ISTEN A SZÁRAZFÖLDET FÖLDNEK NEVEZTE, A VIZEK GYÜLEKEZETEIT PEDIG TENGEREKNEK NEVEZTE.
Ez prolepszis (anticipáció). Mert nem e harmadik napon, hanem a hatodik napon, amikor Ádámot megformálta és a héber nyelvet beléoltotta, akkor nevezte Isten a szárazföldet héberül „erec”-nek, azaz földnek; a vizek gyülekezeteit pedig „jámmim”-nak, azaz tengereknek.
Az „erec” (föld) szó etimológiái
Megjegyzés: A „föld” héberül ארץ erec, vagy a „rácac” gyökből, azaz „taposni,” mert emberek és állatok tapossák és lakják (ahogyan a latin „terra” a „terere,” azaz „taposni” igéből ered); vagy a רצה „rácá” gyökből, azaz „akarni, kívánni,” mert mindig gyümölcsöt kíván teremni; vagy a רוץ „rúc” gyökből, azaz „futni,” mert rajta laknak és futnak az emberek és az állatok, és minden nehéz dolog hozzá süllyed és fut, miközben minden elem és minden égi szféra körülötte kering. A héber „erec”-ből egyesek a német „Erde” szót származtatják.
A „tengerek” héberül ימים jámmim a vizek bőségéről és sokaságáról: mert „jámmim” a jód betű anasztroféjával azonos a „máim”-mal, azaz vizekkel. Továbbá „jámmim” utal a „hámá” gyökre, azaz „zúgni, morajlani,” ahogyan a tenger zúg.
11. vers: Hajtson a föld növényzetet
11. HAJTSON A FÖLD FÜVET. — „Hajtson,” nem aktív létrehozás értelmében, ahogyan Kajetán és Burgensis tartja, hanem csupán az anyagot szolgáltatván: mert a dolgok első teremtésekor egyedül Isten hozta létre tevékenyen és hathatósan, mégpedig hirtelen, az összes hajtást és növényt; mégpedig kellő és tökéletes nagyságban, ahogyan Aquinói Szent Tamás tanítja (I. rész, LXX. kérdés, 1. cikkely). Sőt a Zsoltáros mondja (Zsolt 104,14): „Füvet sarjaszt a jószágnak, és növényzetet az ember szolgálatára.” Most azonban a föld a hajtások létrehozásához is tevékenyen hozzájárul, különösen ha maggal van átitatva.
Továbbá Nagy Szent Vazul csodálkozik — és méltán — Isten gondviselésén a csírázásban, amely a gyökerek számával egyenlő számú szárakat hajt ki. „A hajtás, miközben folyamatosan melegszik, gyökérkéin keresztül felszívja azt a nedvességet, amelyet a hőerő a földből előhoz. Nézd, hogyan övezik ízületek a búzaszárakat, hogy azoktól mintegy bizonyos kötelékektől megerősítve könnyen hordozzák és fenntartsák a kalászok súlyát. A tokba pedig elrejtette a magot, nehogy az prédaként ki legyen téve a maggyűjtő madaraknak; sőt a szálkák sáncával elhárítja a kis élőlények ártalmát.” Majd szimbolikusan az emberre alkalmazva így szól: Isten „érzékeinket a magasba emelte, és nem engedte, hogy a földre legyünk lesujtva. Azt is akarja, hogy mintegy kacsokkal a szeretet ölelésében támaszkodjunk szomszédainkra és ragaszkodjunk hozzájuk, hogy szüntelen vonzalommal felfelé emelkedjünk.”
„És magot hozó” — mintegy azt mondván: Hajtson a föld füvet, amely képes magot teremni faja szaporítására.
„ÉS GYÜMÖLCSFA” — azaz gyümölcstermő fa, ahogyan a héber szöveg tartalmazza.
„Amelynek magva önmagában van” — amelynek megvan az ereje, hogy a magja által önmagához hasonlót hozzon létre. Sok növénynek ugyanis nincs szoros értelemben vett magja, ahogyan ez nyilvánvaló a fűzfa, a fű, a menta, a sáfrány, a fokhagyma, a nád, a szilfa, a nyárfa stb. esetében; ezeknek azonban a mag helyett van valami, tudniillik gyökereikben bizonyos szaporító erő. Mégpedig azzal a céllal, hogy bár az egyes növények elpusztulnak, mégis fennmaradjanak abban a magban és gyümölcsben, amelyet magukból szaporítanak; és így bizonyos mintegy-halhatatlanságot és örökkévalóságot érjenek el.
12. vers: És a föld növényzetet hajtott
12. ÉS A FÖLD NÖVÉNYZETET HAJTOTT. — Ebből nyilvánvaló, hogy e harmadik napon a föld nem csupán a növények létrehozásának képességét kapta meg, ahogyan Szent Ágoston látszik tartani; hanem abban a pillanatban, amikor Isten parancsolt, a föld ténylegesen kihozta a növények minden faját, mégpedig kifejlett állapotban, sokukat érett gyümölccsel is: mert Isten művei tökéletesek. Így tanítja Nagy Szent Vazul és Szent Ambrus.
Ugyanezt mondom a hatodik napon teremtett állatokról és az emberről is, tudniillik hogy mindnyájan tökéletes nagyságban, erőben és életerőben lettek teremtve, ahogyan az egyháztanítók általánosan tanítják. Az elmondottakból következik, hogy e harmadik napon a paradicsom is beültetésre került, és a fák csodálatos változatosságával és szépségével lett felékesítve, amelyről lásd a II. fejezetet.
Mérgező növények és tövisek
Megjegyzendő, hogy e harmadik napon a föld mérgező növényeket is kihozott, ugyanígy a rózsát tövisestül: ezek ugyanis mintegy vele születettek és természetükhöz tartozók. Egyesek tagadják ezt, úgy gondolván, hogy az ember bűnbeesése előtt a föld semmi ártalmasat nem hozott létre. Az ellenkezőjét tanítja azonban Nagy Szent Vazul és Szent Ambrus, és ez az igazabb nézet: egyrészt hogy szépségük ne hiányozzék a világegyetemből, másrészt mert ami az embernek mérgező, az más dolgoknak hasznos és más állatoknak javára van. „A bürköt — mondja Nagy Szent Vazul — a seregélyek eszik, mégsem ártalmukra a méreg. A hunyor pedig a fürjek eledele, és abból semmiféle kárt nem szenvednek.” Azért is, mert ugyanezek a dolgok az ember számára is hasznosak: „Mert a mandragóra által az orvosok álmot idéznek elő; a mák levével pedig a test heves fájdalmait csillapítják.” Azért is, mert Isten Ádám bűne előtt a teremtés hat napja alatt a dolgok egyáltalán minden faját létrehozta, és a világegyetemet tökéletessé tette; e hat nap után pedig semmi új fajt nem teremtett. Ugyanezt mondom tehát a farkasokról, a skorpiókról és más ártalmas állatokról is, tudniillik hogy a nem ártalmosokkal együtt az ötödik napon lettek létrehozva. Mindazonáltal ezek közül semmi sem árthatott volna az embernek, ha az ártatlanságban megmaradt volna; amely ártatlanság magában foglalta és megkívánta az okosságot, tudniillik hogy óvatosan bánjon a rózsákkal, nehogy a tövisekbe ütközzék.
Ásványok és szelek
Másodszor megjegyzendő: mivel e harmadik nap az, amelyen Isten a földet tökéletesen megformálta és felékesítette, ezért teljes mértékben valószínű, hogy ugyanezen a napon lettek létrehozva a márványok, fémek, ásványok és minden fosszília, valamint a szelek is. Szelek nélkül ugyanis sem a növények, sem az emberek nem élhetnének és nem virulhatnának.
Végül Molina úgy véli, hogy e napon lett létrehozva a pokol a föld középpontjában. Ám fentebb már mondtam, hogy igazabb, miszerint az első napon, mindjárt Lucifer bukása után jött létre.
Nem ősszel, hanem tavasszal teremtetett a világ
Felmerül a kérdés: az év mely időszakában teremtette Isten a világot? Sokan úgy tartják, hogy az őszi napéjegyenlőségkor, mivel a gyümölcsök akkor érettek. Én azonban azt válaszolom: Igazabb, hogy a világ a tavaszi napéjegyenlőségkor teremtetett. Először is, mert az egyházatyák általánosan ezt tanítják. Sőt a költők is, mint Vergilius a Georgica II. könyvében, az újszülött világ első eredetéről szólván:
„Tavasz volt az: nagy tavaszt élt a világ,
és a keleti szelek megkímélték téli fúvásuktól.”
Másodszor, mert a tavasz az év legszebb évszaka; és ilyen évszak illett az ártatlanság állapotának boldogságához, és tavasszal váltotta meg és teremtette újjá a világot Krisztus. Harmadszor, mert ugyanezt határozta meg a palesztinai zsinat, amelyet Viktor pápa idején tartottak, Krisztus után 198-ban. Sőt e zsinat a véleményét a „hajtson” szóval bizonyítja: tavasszal ugyanis a föld elkezd hajtani. Ugyanez a zsinat tanítja, hogy a világ a tavaszi napéjegyenlőségkor teremtetett, bizonyítván azzal, hogy Isten akkor osztotta el a fényt a sötétségtől egyenlő részekre, ami a napéjegyenlőségkor történik. Hozzáteszi, hogy a világ első napja március 25-e volt, amelyen a Boldogságos Szűz is megkapta az angyali üdvözletet, és Krisztus megtestesült benne, és amelyen 34 év múlva vagy szenvedett, vagy a halálból feltámadt. Bizonyos, hogy ez a nap vasárnap volt.
A héberek érvére azt válaszolom, hogy a világ kezdetén nem minden, és nem mindenütt érett gyümölcsöt hozott létre a föld e harmadik napon; hanem Isten a növényekben és fákban egyesekben leveleket, másokban gyönyörű szép virágokat termett, némelyekben érlelődő gyümölcsöket, másokban érett gyümölcsöket — a növény és fa, valamint az egyes vidékek természetének, minőségének és állapotának megfelelően.
A negyedik nap műve
14. vers: Legyenek világító testek az ég boltozatán
14. LEGYENEK VILÁGÍTÓ TESTEK A BOLTOZATON. — Kérdezed, hogyan történt ez? Jegyezd meg először, hogy a „boltozat” itt nemcsak a nyolcadik csillagos eget jelenti, hanem az összes égi pálya kiterjedését foglalja magában. Mindezeket jelenti ugyanis a héber רקיע rákía szó; és Mózes a tanulatlan héberekhez szól, akik nem tudták megkülönböztetni ezeket az égi köröket.
A csillagok nem élők. Jegyezd meg másodszor, hogy bár Platón állítja, és Szent Ágoston az Enchiridion 58. fejezetében kérdésként felveti, vajon a nap, a hold és a csillagok élőlények-e és ésszel bírnak-e, s következésképpen egykor az emberekkel és angyalokkal együtt boldogságra jutnak-e: mégis bizonyos immár, hogy sem az egek nem bírnak értelemmel, sem a csillagok; mert sem az egeknek, sem a csillagoknak nincsen szerves testük. Továbbá körkörös, szüntelen és természetes mozgásuk arra utal, hogy mozgásuk elve, vagyis természetük nem szabad és nem eszes, hanem élettelen és teljesen meghatározott: így tanítja Szent Jeromos Izajás 25-höz, és általában az egyházatyák és filozófusok. Téved tehát Philón, aki szokása szerint platonizálva azt tanítja a Hat nap teremtéséről szóló könyvében, hogy a csillagok értelmes élőlények. Szintúgy téved Philasztriusz, amikor azt mondja: Eretnekség állítani, hogy a csillagok az égre vannak rögzítve, hiszen bizonyos, hogy az égen mozognak, miként a madarak mozognak a levegőben, és miként a halak úsznak a vízben. Ennek ellenkezőjét tanítja ugyanis minden csillagász, tudniillik hogy a csillagok pályájukra vannak rögzítve, és azzal együtt mozognak és forognak, vagyis a nyolcadik, azaz csillagos éggel.
A csillagok fajra különböznek az égi pályáktól, és a bolygók is. Harmadszor feltételezem, hogy igazabb az, miszerint minden csillag és bolygó fajra különbözik saját pályájától, vagyis egétől; szintúgy a csillagok a bolygóktól, és végül a bolygók egymástól fajra különböznek. Ezt először azzal bizonyítják, hogy a csillagok és bolygók csodálatos fénnyel ragyognak, amely hiányzik a pályákból. Továbbá a csillagok önmagukból és saját természetükből világítanak. Albertus, Avicenna, Béda és Plinius (II. könyv, 6. fejezet) tagadják ezt, de mások általánosan állítják, és a tapasztalat nyilvánvalóvá teszi; mert sohasem észlelhető bennük semmilyen fénynövekedés vagy fénycsökkenés, még távcsövön keresztül sem, akár a naphoz közelednek, akár attól eltávolodnak. Másodszor és erősebben, mert igen nagy távolságra vannak a naptól, tudniillik 76 millió mérföldre, amint mindjárt elmondom: a nap ereje és fénye azonban ilyen messzire nem képes elérni. Mindezt a csillagokról mondom: mert nyilvánvaló, hogy a hold nem önmagából világít, hanem fényét a naptól kölcsönzi. Ugyanez valószínű a többi bolygóról is. Mert magam is, számos más matematikában jártas személlyel együtt, távcsövön keresztül világosan megfigyeltem, hogy a Vénusz éppen úgy, mint a Hold, a naphoz való közeledés és eltávolodás meghatározott időbeli váltakozásai során fázisokat mutat, növekszik és fogy. Harmadszor, ugyanez kitűnik abból, hogy a csillagok csodálatos befolyással és csodálatos erővel bírnak ezen alsóbb dolgokra, amellyel maguk a pályák nem rendelkeznek. A bolygóknak is megvannak a saját mozgásaik, erőik és hatásaik a szárazföldre és a tengerre, és ezek csodálatosak, különösen a holdéi; ennélfogva természetük is különbözik a többiekétől: így Molina és mások.
Mondtam, hogy a csillagok fajra különböznek a bolygóktól: mert valószínű, hogy sok csillag egyazon fajhoz tartozik, tudniillik azok, amelyek ugyanazon módon hatnak ezekre az alsóbb dolgokra: amelyek pedig különböző módon hatnak, azok különböző fajúak. Ez a különböző mód kikövetkeztethető a szárazság, nedvesség, meleg és hideg hatásainak különbségéből, amelyeket a földön előidéznek.
Miből készültek az égi testek? Mondom: Isten ezen a negyedik napon az egek egyik részét megritkította, hogy egy másikat megsűríthessen, tudniillik azt a fényes anyagot, amely az első napon teremtetett és világosságnak neveztetett, a 3. versben; és az így megsűrített anyagba, kiűzvén belőle az egek formáját, a nap, a hold és a csillagok új formáját vezette be: hasonló módon alkotta a boltozatot a vizekből a második napon. Tévednek tehát a régiek, akik úgy vélték, hogy a csillagok tűzből keletkeztek és tüzesek. Innen a Költő:
Ti örök tüzek és sérthetetlen isteni hatalom,
titeket hívlak tanúul.
Azok is tévednek, akik úgy vélik, hogy a csillagok szubsztanciájuk szerint az első napon keletkeztek; ezen a negyedik napon azonban csupán járulékos tulajdonságokkal, tudniillik fénnyel, saját mozgással és az alsóbb dolgokra való hatás erejével ruháztattak fel.
A feltámadáskor alkot-e Isten új napot? Hasonlóképpen Molina és mások valószínűnek tartják, hogy a feltámadáskor Isten másik napot fog alkotni, amelynek más formája lesz, nemcsak járulékos, hanem lényegi is, amennyiben természeténél fogva hétszer annyi fénnyel fog rendelkezni, mint a mi jelenlegi napunk, amint Izajás mondja, a 30. fejezet 26. versében.
Továbbá ezen a negyedik napon Isten felosztotta a bolygók pályáit részeikre, vagyis excentrikus körökre, koncentrikus körökre és epiciklusokra, amennyiben ilyenek léteznek; mert Arisztotelész mindezeket tagadja, amikor azt tanítja, hogy a bolygók csupán pályájuk mozgásával mozognak. A csillagászok azonban, és Scotus követőivel együtt, fenntartják ezeket, mert azt tanítják, hogy a bolygók pályájukon önmagukban mozognak, excentrikusok és epiciklusok szerint.
Az ég melyik részén keletkezett a Nap? Megjegyzendő. A harmadik nap művéről mondottakból következik, hogy a nap a Kos jegy kezdetén keletkezett. Így tanítja Béda: mert akkor kezdődik a tavasz. A hold pedig a nappal szemben lévő oldalon keletkezett, vagyis a Mérleg jegy kezdetén. Telihold volt tehát akkor, amint a palesztinai zsinat fentebb meghatározta; úgyhogy a nap az egyik félgömböt, a hold pedig a másikat világította meg. Így Molina és mások.
Világító testek. — Héberül מאורות meorot, az or gyökből, vagyis „fény.” A nap tehát or. Innen az egyiptomiak a napot és az évet (amelyet a nap futása ír le) Hórumnak nevezték. Innen az évet a görögök hórának (ὥρα) nevezték, majd a hóra szót az év bármely fő részére használták, mint a tavasz, ősz, nyár, tél. Azután szinekdoché útján a napra, végül a napnak egy meghatározott részére, amelyet közönségesen „órának” nevezünk, használták a hóra szót. Lásd, miként áramlott az „óra” szó eredete a héberektől az egyiptomiakhoz, tőlük a görökökhöz és latinokhoz. Így Clavius atyát követve a mi Voellusunk, I. könyv A napóráról, 1. fejezet, a jegyzetekben. Mert a héberektől az egyiptomiakhoz és görökökhöz áramlott minden tudomány, különösen a matematika, az óraszámítás és az órák készítése. Innen az első óra, amelyet mind a szent, mind a profán történelemben találunk, Ácházé volt, Ezékiás júdai király atyjáé, Iz 38,8. Így Clavius atya, I. könyv Gnomon., 7. oldal.
VÁLASSZÁK EL A NAPPALT AZ ÉJSZAKÁTÓL, vagyis különböztessék meg a nappalt az éjszakától, és így jelezzék a hamarosan megteremtendő embereknek és állatoknak a munka és pihenés váltakozását. Továbbá válasszák el a nappalt és az éjszakát elhelyezkedés és félgömb szerint, úgyhogy míg az egyikben a nap és a nappal van, a másikban az éjszaka és a hold legyen, amely az éjszakának elnököl. E helyből ugyanis kitűnik, hogy a hold a nappal szemközt teremtetett, amint mondtam.
Jelképesen III. Ince pápa, a konstantinápolyi császárnak írva, a Dekretálisok I. könyve, 33. cím, Solitae fejezet: „Az ég boltozatán,” úgymond, „vagyis az egyetemes Egyházon, Isten két nagy világító testet alkotott, vagyis két méltóságot alapított, amelyek a pápai tekintély és a királyi hatalom. De az, amely a nappalnak elnököl, vagyis a lelki dolgoknak, nagyobb; az pedig, amely a testi dolgoknak, kisebb: hogy ekkora legyen a pápák és királyok közötti különbség, amekkora a nap és a hold között van.”
Minek jelei a csillagok? ÉS LEGYENEK JELEKÜL, IDŐSZAKOKUL, NAPOKUL ÉS ÉVEKÜL. — „Jelekül,” nem az ítélő csillagjóslás előjeleiül, mert ezeket az Írás elítéli, Iz 47,25; Jer 10,2. Mert bár a csillagok befolyásukkal megváltoztatják a testek állapotát és alkatát, és ezáltal a lelket is ugyanabba az irányba hajlítják, mégsem kényszerítik azt. Mert feltéve, hogy a lélek gyakran utánozza a test alkatát, amiből tapasztaljuk, hogy az epések haragosak; a vérmesek jóindulatúak; a melankolikusok gyanakvók, félénkek, kishitűek és irigykedők; a nyálkásak pedig lusták: mégis az akarat, különösen a kegyelem segítségével, ura mind a testnek, mind ezeknek a szenvedélyeknek; amiért is sok epés embert látunk, aki szelíd, és sok melankolikust, aki jóindulatú és nagylelkű. A bölcs ember tehát ura lesz a csillagoknak.
A nap és a hold tehát „legyenek jelekül,” tudniillik az eső, a derült idő, a fagy, a szelek stb. előjeleivé. Például, „ha az újhold harmadik napján a hold vékony és tiszta fényességgel ragyog, állandó derült időt jelent előre: de ha vastag szarvúnak és kissé vöröslőnek mutatkozik, vagy heves és mértéktelen esővel fenyeget a felhőkből, vagy a déli szél rettenetes felkavarodásával,” mondja Nagy Szent Vazul, a Hexaémeron 6. homíliájában; és alább: A hold nedvesít, amint kitűnik mind azokból, akik a szabad ég alatt a hold fényében alszanak, s fejük túlzottan megtelik nedvességgel; mind az állatok agyából és a fák bélrétegéből, amelyek a holddal együtt növekednek és gyarapodnak. Továbbá a hold okozza és jelzi a tenger árapályát és dagály-apály váltakozásait. Másodszor, legyenek jelekül a vetés, ültetés, aratás, hajózás, szüretelés stb. idejére nézve. Harmadszor és tulajdonképpen, legyenek jelekül a napoknak, hónapoknak és éveknek, úgyhogy hendiadisz legyen, vagyis „jelekül és időszakokul,” azaz időszakos jelekül, vagy az időszakok jeleivé: „jelekül és napokul,” azaz a napok jeleivé: „jelekül és évekül,” azaz az évek jeleivé; mert az évet a nap egy futása és egy körforgása írja le az állatövön keresztül, de tizenkét holdciklus által, vagyis amíg a hold tizenkétszer bejárja az állatövet.
Megjegyzendő, hogy „időszakok” alatt itt a tavaszt, nyarat, telet és őszt kell érteni. Szintúgy a száraz, forró, nedves, viharos, egészséges és beteges időszakokat: mert ezeknek jele és oka a nap és a hold.
Jelképesen és anagogikusan Szent Ágoston, XIII. könyv a Teremtésről szó szerint, 13. fejezet, a Befejezetlen műben: „Legyenek jelekül és időszakokul,” vagyis különböztessék meg az időszakokat, amelyek az időközök megkülönböztetésével azt jelentsék, hogy felettük a változhatatlan örökkévalóság megmarad. Mert a mi időnk mintegy az örökkévalóság jele és lenyomata, hogy innen tanuljuk meg a jelről a jelzettre, vagyis az időről az örökkévalóságra emelkedni, és mondani Antiochiai Szent Ignáccal: „Mennyire alantas nekem a föld, amikor az eget szemlélem!” Valóban, Szent Ágoston a Sententiákban, 270. szentencia: „Az idői és az örök javak között az a különbség, hogy az időieket jobban szeretjük, mielőtt bírnánk őket, de értéktelenné válnak, amikor megérkeznek: mert a lelket nem elégíti ki semmi más, mint a romolhatatlan öröm igaz és bizonyos örökkévalósága; az örök javakat viszont hevesebben szeretjük elnyerésük után, mint vágyakozásunk közben, mert ott a szeretet többet fog elnyerni, mint amennyit a hit hitt vagy a remény remélt.” Lásd Szent Ágoston erről szóló beszélgetését anyjával, Monikával, a Vallomások IX. könyve, 10. fejezet.
ÉS NAPOKUL ÉS ÉVEKÜL, vagyis, hogy a nap, a hold és a csillagok jelzői legyenek minden természetes, mesterséges, ünnepi, kritikus, törvénykezési és vásári napnak, továbbá a hold-, nap-, nagy és kritikus éveknek stb., amelyekről Censorinus és Macrobius írnak. Így Nagy Szent Vazul és Theodoretosz.
16. vers: És Isten alkotott két nagy világító testet
16. ÉS ALKOTTA A KÉT NAGY VILÁGÍTÓ TESTET, — a napot és a holdat. Mert bár a hold az összes csillagnál kisebb, a Merkúrt kivéve, mégis mivel a legközelebbi és legközelebb eső a földhöz, nagyobbnak látszik minden másnál, éppen úgy, mint a nap. Továbbá a hold nagyobb hatékonysággal és erővel bír ezekre az alsóbb dolgokra való hatásban, mint a többi csillag. Így Aranyszájú Szent János itt, a 6. homíliában, Pererius és Clavius atya a Szférájában, 1. fejezet, ahol azt tanítja, hogy a föld a hold nagyságát harminckilencszer foglalja magában, úgyhogy a hold a földnek csupán harminckilenced része. Secundus filozófus, akit Hadrianus császár szellemes kérdéssel illette — „Mi a nap?” —, így válaszolt: „Az ég szeme, lenyugvás nélküli ragyogás, a nappal ékessége, az órák elosztója. Mi a hold? Az ég bíbora, a nap vetélytársa, a rontások ellensége, az utazók vigasza, a viharok előjele.” Epiktétosz pedig ugyanannak a Hadrianusnak: „A hold a nappal segítője, az éjszaka szeme; a csillagok az emberek sorsa.” De ez utóbbi a csillagjósok tévedése. Nemesebben szól a Sirák fia könyve 43,2 és következő versek: „A nap,” úgymond, „edény,” vagyis eszköz, szerszám, „a Magasságbeli csodálatos műve, hegyeket perzselő, tüzes sugarakat lehelő. A hold, az időszak jelzője és a kor jele. A holdról jön az ünnepnap jele. A magasságbeli seregek edénye, dicsőségesen ragyogva az ég boltozatán,” vagyis a csillagok, amelyek a boltozaton ragyognak, olyanok, mint az edények, vagyis fegyverek, Isten hadieszközei. „Az ég dísze a csillagok dicsősége, a világot megvilágítja a magasságban az Úr. A Szent szavára ítéletre állnak,” vagyis a csillagok Isten parancsára ítéletre állnak, azaz az Ő ítéletének és parancsának végrehajtására, „és nem fognak hiányozni az őrségeikből.” Mert a csillagok, mint Isten katonái és őrei, szüntelenül őrködnek, figyelve az Ő minden intésére.
Jelképesen Nagy Szent Vazul, a Hexaémeron 6. homíliája: A hold, úgymond, amely szüntelenül növekszik vagy fogy, az állhatatlanság jelképe, és jelzi, hogy minden emberi dolog, amennyiben alá van neki vetve és fölöttük uralkodik, örökös változásban van: a nap viszont, mindig önmagához hasonló, az állhatatos elme jelképe. Innen a Bölcs: „A szent ember megmarad a bölcsességben, mint a nap; mert a balga úgy változik, mint a hold,” Sir 27,12.
Az egek csodálatos roppantsága és a föld kicsisége. És a csillagokat, — tudniillik azért, hogy a holddal együtt az éjszakának elnököljenek és megvilágítsák azt, Zsolt 136 (Vulg. 135),7. A csillagászok azt tanítják, hogy az égi pályák és csillagok magassága és következésképpen nagysága csodálatos, úgyhogy a föld, amely a világmindenség középpontja, azokhoz viszonyítva olyan, mint egy pont: éppen úgy, mint minden földi gazdagság, javak és örömök egy ponttal érnek fel az égi dolgokhoz viszonyítva, és úgy aránylanak, mint egy csepp az egész tengerhez.
A nap négymillió mérföldre van a földtől. Mert először is azt tanítják, hogy a nap önmagában foglalja a föld egész mennyiségét százhatvanszor, és négymillió mérföldre, vagyis leukára van a földtől, sőt többre: mert a tört számokat itt mellőzöm; ebből következik, hogy a napkorong kerülete és terjedelme oly nagy, hogy a nap, 24 óra alatt befutván körét, egyetlen óra alatt 1 140 000 mérföldet tesz meg, vagyis egymillió-száznegyvenezret: ami annyi, mintha a föld kerületét és körforgását ötvenszer futná körbe. Mert a nap konvex szférájának kerülete 27 millió háromszázhatvanezer mérföldet tartalmaz, s ha ezt elosztod 24 órával, megkapod az imént közölt számot, sőt egy kevéssel többet. Következtess ezekből, mekkora az Isten. „Mert a nap és a hold a Teremtőhöz viszonyítva úgy aránylanak, mint egy szúnyog és egy hangya,” mondja Nagy Szent Vazul, a Hexaémeron 6. homíliájában.
A csillagos ég nyolcvanmillió mérföldre van a földtől. Másodszor azt tanítják, hogy a föld a csillagos ég, vagyis a nyolcadik ég belső felületétől nyolcvanmillió és fél mérföldre van: a csillagos ég vastagsága pedig ugyanannyi, tudniillik nyolcvanmillió; mekkora kell tehát legyen a kilencedik ég, a tizedik és bármelyik fölöttük lévő, s különösen a tüzes ég távolsága, vastagsága és szélessége?
Egy csillag óránként 42 millió mérföldet tesz meg. Harmadszor ebből azt tanítják, hogy az egyenlítő bármely pontja és bármely, az egyenlítőn elhelyezkedő csillag óránként 42 millió mérföldet tesz meg, sőt egy harmadmilliót ezen felül: ami annyi, amennyit egy lovas, napi 40 mérföldet megtéve, 2904 év alatt tudna megtenni: továbbá annyi, mintha valaki egyetlen óra alatt kétezerszer járná és futná körbe a föld kerületét. A kilencedik ég sokkal nagyobb teret fut be, s még inkább a tizedik, amelyet a primum mobilénak gondolnak; gondold el tehát, milyen gyors az idő.
Mekkora az idő gyorsasága? Mert az idő oly gyors, amilyen maga a primum mobile mozgása, amelynek mértéke; az idő tehát sokkal gyorsabban száguld, mint a nyíl, vagy mint a bronzágyúból kilőtt golyó: mert ennek a golyónak 40 napra lenne szüksége ahhoz, hogy a föld egész kerületét bejárja, amelyet egy csillag egyetlen óra alatt kétezerszer jár be; villámként repül tehát a visszavonhatatlan idő: villámként sodortatunk és ragadtatunk az idővel az örökkévalóság felé. „Alszol,” mondja Szent Ambrus az 1. zsoltárhoz, „és a te időd” nem alszik, hanem „jár;” sőt repül.
Egy malomkő a csillagos égtől a földig 90 évig hullana. Negyedszer ebből levezetik, hogy ha egy malomkő a csillagos ég konvex felületéről elkezdene hullani a föld felé, kilencven évre lenne szüksége ahhoz, hogy leessen és a földet elérje, még ha óránként kétszáz mérföldet esne és ereszkedne is lefelé; természetes úton ugyanis ennél több utat nem tudna megtenni. Mert oszd el a 460 milliót (ekkora ugyanis a föld és a csillagos ég konvex felülete közötti távolság) napokra és évekre, minden órához 200 mérföldet adva, és úgy fogod találni, hogy ez így van.
A csillagok hat nagyságrendje. Ötödször azt tanítják, hogy nincs olyan csillag a csillagos égen, amely ne lenne legalább tizennyolcszor nagyobb a föld egész gömbjénél: sőt Ptolemaiosz és Alfraganus véleménye alapján az összes csillagot hat nagyságrendre osztják. Az első és legfelsőbb nagyságrendbe tartozó csillagok száma 17, amelyek mindegyike százhetszer nagyobb az egész földnél; a második nagyságrendbe 45 tartozik, amelyek mindegyike kilencvenszer nagyobb a földnél; a harmadik nagyságrendbe 208, amelyek mindegyike hetvenkétszer nagyobb a földnél; a negyedik nagyságrendbe 264, amelyek mindegyike ötvennégyszer nagyobb a földnél; az ötödik nagyságrendbe 217, amelyek mindegyike harmincötször nagyobb a földnél. A hatodik és legalsó nagyságrendbe 249 tartozik, amelyek mindegyike tizennyolcszor nagyobb a földnél.
A tüzes ég roppant szélessége. Hatodszor azt tanítják, hogy az egész világ, amelyet a csillagos ég belső felülete foglal magában, a tüzes ég kiterjedéséhez viszonyítva sokkal kisebb arányban áll, mint a földgömb a csillagos éghez.
Nyolcezer év alatt sem jutna el az ember a tüzes égig. Hetedszer a mondottakból levezetik, hogy ha kétezer évig élnél, és naponta egyenesen felfelé emelkednél száz mérföldet, mégpedig folyamatosan, kétezer év után még nem érnél el a csillagos ég belső felületéig (mert kétezer év alatt ezzel a módszerrel csupán 73 millió mérföldet tennél meg, holott 80 millió van): továbbá, újabb kétezer évig naponta ugyanannyit emelkedve, nem jutnál el a csillagos ég belső felületétől a külső felületéig: végül, négyezer vagy több év alatt, naponta ugyanannyit emelkedve, nem jutnál el a csillagos ég külső felületétől a tüzes égig. Mindezeket és többet tanít Christophorus Clavius atya a Szférájában, 1. fejezet.
Ha tehát valamelyik csillagon állnánk, és még inkább ha a tüzes égben, és letekintetnénk erre a kis földgömbünkre, nem kiáltanánk-e fel: Ez az a pont, amelyre Ádám fiai tátogatnak, akár a hangyák: ez az a pont, amelyet a halandók között vassal és tűzzel osztanak fel. Ó, mily szűkek a halandók határai, ó, mily szűkek a halandók lelkei! „Ó Izrael, mily nagy az Isten háza, és mily roppant birtokának helye!” Tekints le hát erre a pontra, és tekints fel az ég körforgására: amit itt látsz, az csekély és rövid: gondolj a mérhetetlenre és az örökkévalóra. Ki lenne oly esztelen és ostoba, aki mindezt elgondolván jogtalanul elrabolna felebarátjától egy pontot ebből a pontból, tudniillik egy szántóföldet, egy házat vagy más dolgot erővel vagy csalással, s ezáltal ki akarná zárni magát az égi szférák mérhetetlenségéből? Ki választaná a föld egy pontját az egek mérhetetlen tágassága helyett? Ki adná el egy maroknyi vörös vagy fehér földért (mert arany és ezüst nem más) a csillagok roppant és ragyogó palotáit? Szegény vagy tehát? Gondolj az égre; beteg vagy? Viseld el, így jutunk a csillagokig; megvetnek, kigúnyolnak, üldözést szenvedsz? Tűrj, így jutunk a csillagokig; sóhajts, igyekezz, fáradozz, verítékezz egy keveset, így jutunk a tüzes égig.
Így az ifjú Szent Szimforiánuszt, amikor Aurelianus császár alatt vértanúságra hurcolták, anyja ezekkel a szavakkal bátorította: „Fiam, fiam, emlékezzél az örök életre, tekints fel az égre, és nézd meg Őt, aki ott uralkodik: mert nem elveszik tőled az életet, hanem jobbra cserélik fel.” E szavaktól fellelkesülve, bátran kínálta nyakát a hóhérnak, és vértanúként az égbe szállt.
Szintúgy a mi korunkban ama nemes úriasszony, akit Angliában a hitéért szörnyű halálra ítéltek, hogy tudniillik éles kőre fektetve, felülről rátett súlyos teherrel nyomják, amíg élete és lelke ki nem préselődik belőle — míg mások borzadtak, ő örvendezve hattyúdalát zengte: „Oly rövid,” mondta, „az az út, amely az égbe vezet: hat óra múlva a nap és a hold fölé emeltetem, a csillagokat lábam alá taposom, belépek a tüzes égbe.”
Így Szent Vince, elméjét az égbe emelve, legyőzte, sőt kinevette Dacianus minden kínzását; és amikor a kínpadon felfeszítve gúnyosan megkérdezték tőle, hol van: „A magasban,” felelte, „ahonnan felülről tekintek le rád, aki a földi hatalomtól pöffeszkedsz;” amikor Dacianus rosszabbal fenyegetett: „Nem fenyegetni látszol nekem,” válaszolta, „hanem felajánlani, amit teljes szívemből kívántam.” Ezért, amikor állhatatosan tűrte a karomvasakat, fáklyákat és izzó szenet szétmarcangolt testén, ezt mondta: „Hiába fárasztod magad, Dacianus: nem tudsz olyan szörnyű kínzásokat kitalálni, amelyeket nem lennék kész elviselni. Börtön, karomvasak, izzó lemezek és maga a halál játék és szórakozás a keresztényeknek, nem kínzás:” mert az égre gondolnak.
Így Szent Ménász, az egyiptomi vértanú, szörnyű kínzásoknak alávetve, ezt mondta: „Nincsen semmi, amit össze lehetne hasonlítani a mennyek országával; mert az egész világ sem mérhető össze egyetlen lélekkel, ha egyenlő mérlegre tennénk.”
Így Szent Aproniánusz, amikor Sziszinniusz vértanú oldalán meghallotta az égből küldött hangot: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek a világ alapítása óta számotokra készített országot;” megkeresztelkedését kérte, és ugyanazon a napon lett vértanú, amelyen kereszténnyé.
A szentek mint csillagok. Jelképesen és erkölcstanilag, a csillagos ég a Szent Egyház, amely az igazság oszlopa és alapja, amint az Apostol mondja, 1Tim 3,15, amelyben a nap Krisztus, a hold a Boldogságos Szűz, az állócsillagok a többi szentek, akik Krisztustól, mint naptól kapják fényüket. Ezért nem olyanok, mint a bolygók, amelyek időről időre, közéjük helyezkedvén, elrejtik és eltakarják előlünk a napot, és tévelygő mozgásaik vannak, s hátrafelé járnak; hanem olyanok, mint a csillagok, amelyek mindig tisztelik a napot, azaz Krisztust, felmutatják és hirdetik Őt, tanúsítván és dicsőítve, hogy minden fényüket Tőle kapják, és Pállal, elfelejtve, ami mögöttük van, mindig egyenes irányban törekszenek előre.
Először tehát, miként a csillagok az égen vannak, úgy a szentek elmében és életben az egekben tartózkodnak, gyakran imádkoznak, és Istennel és az angyalokkal társalognak. Innen szeretik a magányt, és kerülik az emberek hiú beszélgetéseit és a világ csábításait. Másodszor, a csillagok, bár nagyobbak az egész földnél, mégis kicsiknek látszanak távolságuk és magasságuk miatt; és minél magasabban vannak, annál kisebbnek tűnnek: így a szentek alázatosak, és minél szentebbek, annál alázatosabbak. Innen a csillagok türelemre tanítanak bennünket, mondja Szent Ágoston a 94. zsoltárhoz. Mert idézvén az Apostolnak azt a szavát, Fil 2: „Romlott és elfajult nemzedék közepette, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban:” „Mennyit koholnak,” úgymond, „az emberek magukról a világító testekről és a holdról? És türelmesen elviselik. Szidalmaztatnak a csillagok: mit tesznek? Vajon felindulnak, vagy nem végzik-e tovább pályájukat? Mennyi mindent mondanak egyesek magukról a csillagokról? És ők elviselik, tűrik, és nem háborodnak fel. Miért? Mert az égen vannak. Így az az ember is, aki romlott és elfajult nemzedék közepette bírja Isten igéjét, olyan, mint egy csillag, amely az égen ragyog.” Miként tehát a csillagok az emberek gyalázásai miatt nem hagyják el az Istentől számukra rendelt pályát: úgy az igazaknak sem kell az emberek szidalmaiért elhagyniuk az erény, jámborság és buzgóság útját, amelyet Isten nekik kijelölt és beléjük ültetett. Ezért a jámbor ember nem fog többre becsülni csúfolódók gúnyolódásait, mint amennyit a hold ad a fiúk csúfondárosságára, vagy azoknak a kutyáknak az ugatására, amelyek egész éjjel ugatnak rá, míg ő fényesen ragyog.
Harmadszor, a csillagok az elme fenségére és rendíthetetlenségére tanítanak oly sok viszontagság és sérelem közepette, hogy csillagokként tekintsenek le mindenre, ami rosszat és jót a világban történik. Mert, amint Ágoston mondja ugyanott: „Annyi gonoszság történik, mégsem térnek le felülről az égen rögzített csillagok, járván az égi ösvényeken, amelyeket Teremtőjük kijelölt és megállapított számukra: így kell a szenteknek is lenniük, de csak ha szívük az égen van rögzítve, ha utánozzák azt, aki mondja: A mi hazánk az egekben van. Akik tehát a magasságban vannak és a magasságos dolgokról elmélkednek, éppen e mennyei gondolatoktól lesznek türelmesek. És bármit követnek el a földön, nem törődnek vele, amíg be nem fejezik útjukat; és miként elviselik, amit másokkal tesznek, úgy elviselik, amit velük magukkal tesznek, mint a csillagok. Mert aki elveszítette a türelmét, az lehullott az égből.”
Negyedszer, a csillagok éjjel világítanak és megvilágítják az egész világot, mégpedig mindig egyenlő fénnyel: így a szentek is ragyognak e korszak éjszakájában, és szóval és példával mindenkinek megmutatják az erény útját és az égbe vezető ösvényt, mégpedig mindig egyenlő lelki derűvel, arcbeli nyugalommal és állhatatossággal, mind a viszontagságban, mind a jó szerencsében. Továbbá a csillagok fénye nem olyan, mint a gyertya, a mécses vagy a fáklya fénye, amelyet faggyú, olaj vagy viasz táplál, s azt felemészti, és amidőn elfogyott, kialszik. Mert ezekhez hasonlók azok, akik az erényt testi és emberi szempontokból, haszonvágyból stb. gyakorolják, például hogy az emberek dicsérjék őket, vagy hogy méltóságot vagy gazdagságot szerezzenek. Mert mihelyt mindez megszűnik, az ő erényük és buzgóságuk is megszűnik; a szentek mindig ragyognak, mint a csillagok, mert Istenből és Istenért ragyognak: mert egyedül Istennek igyekeznek tetszeni, és egyedül Isten dicsőségének terjesztésére törekednek.
Ötödször, a csillagok fénye a legtisztább, akárcsak maguk a csillagok: így a szentek az angyali tisztaságra és szüzességre törekednek. Innen, miként a csillagokban nincsen semmi homályos, sötét vagy borús, úgy a szentekben sincsen szomorúság, harag, háborodás vagy gyanakvás; mert mindent ragyogó és jóindulatú szemmel néznek, akár a csillagok. Nem tudják, mi a színlelés, a csalás vagy a rosszakarat: mert a szeretet nem gondol rosszat. Ennélfogva szinte bűnteleneknek tűnnek.
Hatodszor, a nap és a csillagok fénye a leggyorsabb; mert egy pillanat alatt terjed és árad szét az egész világban: így a szentek is gyorsak Isten műveiben, különösen az apostoli férfiak, akik tartományokon keresztül futnak az evangéliumot hirdetve, akikre joggal illik Izajás ama szava, 18,2: „Menjetek, gyors küldöttek, egy szétszaggatott és széttépett nemzethez, egy félelmetes néphez, amelyen túl nincsen más.”
Hetedszer, a csillagok fénye szellemi: így szellemi a szentek beszéde is, akárcsak gondolkodásuk és életmódjuk. Nyolcadszor, a nap és a csillagok fénye, még ha megvilágítja is a csatornákat, trágyadombokat, holttesteket és emésztőgödröket, mégsem szennyeződik és nem fertőződik meg tőlük a legcsekélyebb mértékben sem: így a szentek, bűnösök között élvén, nem szennyeződnek be azok bűneitől, hanem inkább megvilágosítják őket és önmagukhoz hasonlóvá, vagyis ragyogóvá és szentté teszik őket. Kilencedszer, a nap és a csillagok fénye úgy világít, hogy egyszersmind melegít is. Innen általa minden dolog életet, erőt és növekedést kap: így a szentek is lángra lobbantanak másokat a szeretettel, és úgy ragyognak, hogy egyúttal égnek; de nem azért égnek, hogy ragyogjanak, amint Krisztus mondja Keresztelő Szent Jánosról: „Ő égő és világító lámpás volt,” nem „világító és égő,” amint Clairvaux-i Szent Bernát helyesen megfigyeli és kifejti, a Keresztelő Szent Jánosról szóló beszédében: „Mert csupán ragyogni hiúság, csupán égni kevés, égni és ragyogni tökéletes.”
Végül, a mennyei dicsőségben úgy fognak ragyogni, mint a csillagok, amint az Apostol tanítja, 1Kor 15,41, és Dániel 12,3: „Az értelmesek ragyogni fognak, mint az ég fényessége, és akik sokakat az igazságra vezérelnek, mint a csillagok mindörökkön örökké.” Hozzáveendő, hogy a csillagok elrejtik szubsztanciájukat és roppant méretüket, csupán egy csekély fényt mutatva, mint egy szikrát, amelyen keresztül megjelennek és ragyognak. Így a szentek is elrejtik önmagukat és erényeiket, kegyelmüket és dicsőségüket az emberek elől, és rejtve kívánnak maradni. Ezért cselekedeteik ugyan ragyognak, hogy azokból az emberek dicsőítsék Istent; de olyan módon, hogy ők a cselekedetek fényét mutatják, saját személyüket viszont, akitől a cselekedet származik, amennyire rajtuk áll, elrejtik: mert nem akarják, hogy lássák őket, hogy az emberek a cselekedetet látván, de a szerzőt nem látván, azt Istennek tulajdonítsák, aki minden világosságok Atyja, és Őt magasztalják.
Az ötödik nap műve
20. vers: Hozzanak elő a vizek
20. HOZZANAK ELŐ A VIZEK CSÚSZÓ-MÁSZÓ ÁLLATOT ÉS SZÁRNYAST.
HOZZANAK ELŐ. — Héberül ישרצו iisretsu, vagyis buborékolva és bőségesen buzogva áradjanak. Ez a halakra és békákra használt sajátos szó, és csodálatos termékenységüket, szaporodásukat és termékeny természetüket jelenti. Innen a nedvesség bősége miatt a halak tanulatlanok és buták, és az ember nem képes megszelídíteni vagy háziasítani őket, mondja Nagy Szent Vazul, a Hexaémeron 7. homíliája. Továbbá azt mondja, hogy a halak között semmi sincsen, ami csak az állkapocs felén volna fogakkal felfegyverezve, mint az ökör vagy a juh: mert egyetlen hal sem kérődzik, egyedül a scarus kivételével; hanem mind a legélesebb, sűrűn álló fogsorral vannak ellátva, nehogy ha a rágásban késedelem lenne, a táplálék feloldódjék a nedvesség által. Egyesek iszappal, mások tengeri hínárral táplálkoznak: egyik a másikat falja fel, és a kisebb a nagyobbnak eledele, és gyakran mindkettő egy harmadik prédájává válik.
Így az emberek között az erősebb kifosztja a gyengébbet, és ez viszont egy még erősebbnek lesz prédája. A rák, hogy az osztriga húsát felfalja, amikor az a napra nyitja kagylóját, kis követ dob bele, hogy ne tudja bezárni, és így betör és megeszi. A rákok ravasz tolvajok és rablók. A polip, bármely sziklához tapad is, annak színét ölti magára; és így a feléje, mint szikla felé úszó halakat elkapja és felfalja. A polipok képmutatók, akik a tisztákkal tisztának, a bujákkal bujának, a torkosokkal torkosnak tettetik magukat, s ezért Krisztus ragadozó farkasoknak nevezi őket.
A halak azt mondják: „Menjünk az északi tengerbe. Annak vize ugyanis édesebb a többi tengerénél, mert a nap, csak rövid időt időzvén ott, sugaraival nem meríti ki teljesen, ami iható belőle. A tengeri élőlények ugyanis az édes vizekben gyönyörködnek: innen van, hogy gyakran felúsznak a folyókhoz, és messzire eltávolodnak a tengertől. Ezért részesítik előnyben a Pontust a többi tengeri öbölnél, mint utódaik nemzésére és nevelésére alkalmasabbat.” Tanulj, ó ember, a halaktól előrelátást, hogy gondoskodjál azokról a dolgokról, amelyek üdvösségedre szolgálnak.
„A tengeri sün, amikor a szelek háborodását megérzi, nem csekély kavicsot ragad magához, azt mintegy horgonyként használva önmaga stabilizálására. Amikor a hajósok ezt észreveszik, közelgő vihart jósolnak. A vipera a tengeri muréna nászát keresi, és sziszegésével jelzi jelenlétét; az pedig odafut hozzá és párosodik a mérges állattal. Mit jelent ez az én erkölcsi tanítóm? Akár durva,” akár részeges a férj, viselje el a feleség. De a férj is hallja meg: a vipera a nász iránti tiszteletből kihányja mérgét; te nem teszed-e le lelked keménységét, kegyetlenségedet, szívtelenségedet a házassági egyesülés iránti tiszteletből? Vajon a vipera példája nem más módon is hasznunkra van-e? A vipera és a muréna ölelkezése a természet egyfajta házasságtörése; tanulják meg tehát azok, akik mások házassága ellen leselkednek, miféle csúszómászóhoz hasonlítanak.”
Milyen anyagból készültek a madarak? Kérdezheted, vajon a madarak vízből lettek-e. Kajetán és Catharinus tagadják ezt, úgy vélvén, hogy a madarak földből készültek: mert ez látszik következni a 2. fejezet 19. verséből, és ebben a versben a héber azt sugallja, hogy csupán a halak származtak a vízből; mert szó szerint így áll: „Hozzanak elő a vizek a csúszó-mászót (tudniillik a halakat), és a szárnyas röpüljön a föld felett.” Ám Szent Jeromos, Ágoston, Cirill, Damaszkuszi Szent János és más egyházatyák (Rupertet kivéve) általános véleménye, akiket Pererius idéz, az, hogy a madarak éppúgy, mint a halak, a vízből mint anyagból lettek; mert ezt világosan tanítja mind a mi fordításunk, mind a Septuaginta és a káldeus, akik mind a héberben a vonatkozó névmást אשר ascer, vagyis „amely”-t értik (mert ez szokásos a hébereknél), mintha azt mondaná: „Hozzanak elő a vizek csúszó-mászót és szárnyast, amely a föld felett röpüljön.” A Ter 2,19 helyhez ott fogok válaszolni. Innen Philón a madarakat a halak rokonainak nevezi.
Miben egyeznek a madarak és a halak? Ellenvetésed lesz, hogy a madarak és a halak teljesen különbözők és eltérők: tehát nem tűnik úgy, hogy a madarak vízből lettek, hanem csupán a halak. Válaszom: tagadom az előzményt: mert nagy rokonság van a madarak és a halak között, amint helyesen tanítja Szent Ambrus, a Hexaémeron V. könyve, 14. fejezet.
Először, mert a víz, amely a halak helye, és a levegő, amely a madarak helye, szomszédos és rokon elemek: mert mindkettő átlátszó, nedves, lágy, finom és mozgékony. Innen a levegő könnyen vízzé alakul, és viszont a víz párává és felhővé: a madarak ugyanis inkább levegős, mint vizes alkatúak.
Másodszor, mert a madarakban éppúgy, mint a halakban megvan a könnyedség és fürgeség. Ami ugyanis a madaraknak a szárnyak, az a halaknak az úszók és pikkelyek. Innen mind a madaraknak, mind a halaknak hiányzik a hólyagjuk, a tejük és az emlőjük, nehogy ezek akadályozzák a repülést vagy az úszást.
Harmadszor, mindkettőnek hasonló a mozgása: ami ugyanis az úszás a halaknak, az a repülés a madaraknak, úgyhogy a halak vízi madaraknak tűnnek, és megfordítva a madarak légi halaknak. Továbbá mind a madarak, mind a halak farkukkal irányítják útjukat és haladásukat, úgyhogy úgy tűnik, az emberek tőlük tanulták a hajózás mesterségét, s különösen a kányától, mondja Plinius, X. könyv, 10. fejezet.
Negyedszer, sok madár vízi, mint a hattyúk, libák, kacsák, szárcsák, bukók és jégmadarak.
Végül, Szent Ágoston válaszol, a Teremtésről szó szerint III. könyv, 3. fejezet, és Aquinói Szent Tamás, I. rész, 71. kérdés, 1. szakasz, hogy a halak sűrűbb vízből készültek; a madarak viszont ritkább vízből, amely a levegő természetéhez közelít.
Azután Nagy Szent Vazul csodálkozik, hogyan kényszerítik sóvá a tengervizet, hogyan füves növény a korall a tengerben, de a levegőre hozva kővé fagyva megkeményedik; hogyan nyomta a természet drága gyöngyöket a hitvány osztrigára; hogyan lesz a hitvány kis bíborcsiga véréből bíborszín, amellyel a királyok ruháit festik; hogyan képes a remora, az a parányi hal, ha a hajó gerincéhez tapad, megállítani a hajókat, még az erős szél által hajtottakat is, és mozdulatlanná tenni őket. Mindezeket Nagy Szent Vazul tanítja a 7. homíliában. Ugyanezt a remoráról Plinius, Plutarkhosz és Aldrovandus is hírül adja, az okot a természet által a remorába ültetett rejtett tulajdonságnak tulajdonítva, amilyen a mágnesben van a vas vonzására és a pólus jelzésére.
Mindezekből Nagy Szent Vazul először azt tanítja, hogy csodáljuk Isten hatalmát, bölcsességét és bőkezűségét a tenger ezen színpadán, és adjunk Neki szüntelen hálát annyi jótéteményért, ahány hal, sőt ahány csepp van a tengerben. Másodszor megmutatja, hogyan kell a halakból és más állatokból és minden egyes teremtményből alkalmas életbeli tanulságokat levonnunk, és mindazok adottságait és cselekedeteit az erkölcsök formálására alkalmaznunk: mert tükörként éppúgy, mint segítségül adta őket Isten az embernek.
Így a Bölcs a Példabeszédek 6,6-ban a rest embert a hangyákhoz küldi: „Menj,” úgymond, „a hangyához, te rest, és figyeld meg útjait, és tanulj bölcsességet, amely bár nincsen vezetője, sem oktatója, sem fejedelme, nyáron készíti el magának a táplálékot, és aratáskor gyűjti össze, amit egyék.”
AZ ÉLŐ LÉLEK CSÚSZÓ-MÁSZÓJÁT — vagyis a csúszó-mászót, amelynek élőlény lelke van, azaz érző állaté. Csúszó-mászóknak nevezi a halakat, mert a halaknak nincsenek lábaik, hanem hasukat a vizekre fektetve mintegy csúsznak és eveznek.
A kétéltűek a halakhoz sorolandók. Sorold a halakhoz a kétéltűeket, mint a hódokat, vidrákat és vízilovakat; amelyeknek bár vannak lábaik, a vízben mégsem járnak rajtuk, hanem úszás közben evezőként használják őket.
21. vers: És teremtette Isten a nagy vízi állatokat
21. ÉS ISTEN MEGTEREMTETTE A NAGY TENGERI ÁLLATOKAT. A „cete” (tengeri állatok) héberül תנינים tanninim, ami sárkányokat és minden hatalmas állatot jelent, mind szárazföldit, mind vizit, mint amilyenek a bálnák, amelyek olyanok, mint a vízi sárkányok. Így a „cete” név közös minden nagy és cetszerű halra, amint Gesnerus tanítja.
A zsidók a tanninim alatt a legnagyobb bálnákat értik, amelyekből szerintük csak kettő teremtetett (nehogy, ha több lenne, minden halat felfalnának és minden hajót elnyeljenek), tudniillik egy nőstényt, amelyet Isten megölte és a Messiás idejére az igazak lakomájára megőrzi; és egy hímet, amelyet megtartja, hogy vele naponta bizonyos órákban játsszék, a Zsolt 104 (Vulg. 103) ama szava szerint: „Ez a sárkány, amelyet alkottál, hogy vele játsszál,” héberül: „hogy vele játsszál.” Ezt a mesét Ezdrás IV. könyvének 6. fejezetéből vették, amint Lyra és Abulensis beszámolják. Ezek ama „bölcsek” ábrándjai.
Jegyezd meg a „nagy tengeri állatok” kifejezést: mert amikor hátukat a víz fölé emelik, hatalmas sziget látszatát keltik, mondja Nagy Szent Vazul és Theodoretosz.
ÉS MINDEN ÉLŐ ÉS MOZGÓ LELKET. — Az „és” itt azt jelenti, hogy „vagyis,” mintha azt mondaná: Isten megteremtett minden élő állatot a vizekben, amelynek tudniillik önmagában van a mozgás elve, vagyis egy lélek, amellyel önmagát saját indíttatásából képes mozgatni, s ezért nevezik „mozoghatónak.”
22. vers: És megáldotta őket
22. ÉS MEGÁLDOTTA ŐKET, MONDVÁN: SZAPORODJATOK ÉS SOKASODJATOK. Isten áldása ugyanis nem más, mint jótétemény; és Isten éppen azzal tett jót a halaknak és madaraknak, hogy megadta nekik a vágyat, az erőt és a képességet a magukhoz hasonlók nemzésére, hogy mivel egyedekként önmagukban nem maradhatnak fenn örökké, hanem meg kell halniuk, legalább utódaikban fennmaradjanak, és így egyfajta örökkévalóságot birtokoljanak: mert minden dolog a maga fennmaradására és örökkévalóságára törekszik. Ezért bővebben kifejtve hozzáteszi: „Szaporodjatok,” nem nagyságban (mert a megfelelő méretet az első teremtésükben kapták meg), hanem, amint héberül áll, „legyetek termékenyek,” avagy „legyetek szaporák,” hogy számban sokasodjatok; ti pedig, ó, halak, töltsétek meg a vizeket.
Miért nagyobb a halak termékenysége, mint a madaraké? A halak termékenysége ugyanis nagyobb, mint a madaraké; és a madaraké nagyobb, mint a szárazföldi állatoké; mert, amint Arisztotelész mondja Az állatok nemzéséről című művének III. könyvében, 11. fejezetében, a nedvesség, amelyben a halak bővelkednek, természeténél fogva alkalmasabb az utódok formálására és alakítására, mint a föld.
Ehhez járul, hogy a halak és a madarak tojás útján szaporodnak, amelyek az anyaméhben könnyebben sokasodnak, mint a magzatok, amelyeket a szárazföldi állatok méhükben hordoznak. Ezért az olvasható, hogy Isten megáldotta a madarakat és a halakat, de nem a szárazföldi állatokat: jóllehet, amint Szent Ágoston helyesen megjegyzi a Teremtés könyvének szó szerinti magyarázata III. könyvében, 13. fejezetében, amit az egyikről kimondott, azt a másik hasonló esetben is érteni kell.
Az emberről viszont azért olvasható, hogy Isten megáldotta, egyrészt mert az ember minden állat ura, másrészt mert az embert el kellett szórni a föld minden tartományába, míg a többi állat természettől fogva nem tűr el bizonyos vidékeket.
Egyedi madár-e a főnix? Ellenvetésként felhozhatod: A főnix az egész világon egyedüli madár a maga nemében: tehát a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancs rá nem érvényes. Válaszom az előzményre: hogy a főnix létezik, azt számos régi szerző állította, nem annyira biztos tudásból, mint inkább közhír alapján. A későbbi filozófusok és természettudósok azonban, akik pontosan írtak a madarakról, s közülük a legutolsó és legpontosabb Ulisse Aldrovandi, a főnixet mesének tartják, és számos érvvel bizonyítják, hogy nem létezik és soha nem is létezett. A főnix tehát nem valóságos, hanem jelképes madár, amint a 7. fejezet 2. versénél bemutatom.
Nagy Szent Vazul, a Hexaémeron 8. homíliájában, és nyomában Szent Ambrus, a Hexaémeron V. könyvében, leírja és csodálja: először a méhek szorgalmát a lépek építésében, a méz gyűjtésében, annak elrendezésében, védelmében stb. Másodszor a darvak őrváltásait, amelyeket éjszaka felváltva teljesítenek, hogy körüljárjanak és őrizzék az alvókat. Mert amikor a kijelölt idő letelik, az őrt álló felkiált, nyugovóra tér; egy másik foglalja el a helyét, és az őrködéssel viszonozza azt a biztonságot, amelyet a többiektől kapott. Meghatározott rendben repülnek, mintha csatasorban lennének: egyikük az élen halad, mintegy vezérként, és amikor a kijelölt szolgálati ideje lejárt, az egész sor hátuljára vonul, és átengedi a vezetést a közvetlenül mögötte repülőnek.
Harmadszor, a gólyák szokásait, amelyek meghatározott időben érkeznek és távoznak; a varjak kísérik és védelmezik őket más madarak ellen. A nyújtott védelem jele, hogy a varjak sebekkel térnek vissza. A gólyák emellett gondoskodnak megöregedett szüleikről: saját tollaikba burkolják őket, bőségesen táplálékkal látják el őket, és szárnyaikkal mindkét oldalról támogatják őket. „Ez a fiúi kegyelet hordszéke,” mondja Szent Ambrus.
Negyedszer, senki ne siránkozzon szegénysége miatt, ha a fecskét nézi, amely szalmát gyűjt csőrében és hordja kis fészkének építéséhez: és mivel lábával nem tud sarat szállítani (mert lába oly rövid és kicsi, hogy szinte nincs is; s emiatt alig tud megállni egy helyen, hanem szinte mindig repülni látszik), tollainak hegyét vízzel nedvesíti, majd porban meghempergődzik, és így sarat készít magának, amellyel fészkét építi, és ott tojásokat rakván fiókáit kelti; és ha valamelyiknek a szeme megsérült, a vérehulló fecskefű nevű gyógynövénnyel vissza tudja adni látását.
Ötödször, a jégmadár a tengerparton rakja le tojásait nagyjából a tél közepén, amikor szelek és viharok dúlnak, és ekkor azonnal a szelek és viharok elcsendesednek és lecsillapodnak, és a tengerek megnyugszanak hét egész napra, amíg a jégmadár tojásain ül és fiókáit kelti, majd újabb hét derűs nap következik, amelyek alatt a fiait táplálja. Ezért a hajósok abban az időben biztonságban hajóznak. A költők így a csendes és derűs napokat „alkiónéi napoknak” nevezik. A jégmadár arra tanít, hogy bízzunk Istenben: mert ha egyetlen kis madárnak ilyen derűt biztosít, mit nem tesz majd azért az emberért, aki Hozzá kiált?
Ötödször, a gerlice, amely társa halála után más madárhoz nem szegődik, arra tanítja az özvegyeket, hogy maradjanak tiszták, és ne vágyódjanak más férfi házasságára.
Hatodszor, a sas kegyetlen fiókáihoz: korán elhagyja őket, sőt olykor a fészekből veti ki őket: ezért azoknak a szülőknek a jelképe, akik kegyetlenek gyermekeikhez. Viszont akik kedvesek gyermekeikhez, olyanok, mint a fürjek, amelyek fiókáikat kísérik, miután azok már repülni tudnak, és egy ideig táplálékkal is ellátják őket.
Hetedszer, a keselyűk hosszú életűek (mert általában száz évig élnek) és párosodás nélkül szaporodnak. Ezeket felhozhatod a pogányok ellen, akik azt mondják: Hogyan szülhette volna a Boldogságos Szűz szűzen maradva Krisztust? Ugyanezt mondja Szent Ambrus, a Hexaémeron V. könyvében, 20. fejezetében. Sőt Aelianus, Az állatokról II. könyvében, 40. fejezetében; Hórusz, a Hieroglyphica I. könyvében; Izidor, a XII. könyvben; Órigenész, a 7. fejezetben és mások, akiket Aldrovandi a „keselyű” címszó alatt idéz, azt állítják, hogy minden keselyű nőstény, és hogy szél által fogannak és szaporodnak hím nélkül. Hogy azonban mindezek az állítások mesék, azt Albertus Magnus bizonyítja, és nyomában Aldrovandi, az Ornithologia III. könyvében, a 244. oldalon. A keselyűk ugyanis tökéletes állatok, amelyek a természet közös törvénye szerint mindkét nemmel rendelkeznek, és ezáltal nemzenek és szaporodnak, akárcsak a többi madár. Ezenfelül a keselyűknek rendkívül erős szaglásuk van, és több száz mérföldről is megérzik a dögöket, sőt a tengeren túl fekvőket is, és odaszállnak: valóban úgy tűnik, előre megjósolják a mészárlást; ezért nagy csapatokban követik a seregeket és táborokat.
Nyolcadszor, a denevér négylábú teremtmény, mégis szárnyas, akár egy madár: ezért eleven fiókákat szül, mint négylábú; szárnyai pedig nem tollakra osztottak, hanem összefüggőek, mint egy bőrhártya. Akik a hiábavaló dolgokban bölcsek, nem pedig az igazi és szilárd dolgokban, olyanok, mint a denevérek és a baglyok; mert a bagolyhoz hasonlóan a napsütésben elhomályosul a látásuk; de az árnyékban és a sötétségben élesedik.
Kilencedszer, a kakas, ez az éjjeli őr, reggel felébreszt téged, hogy feladataid elvégzéséhez kelj fel, éles hangon kiáltva, kukorékolásával a még messziről közeledő napot jelezve előre, és a vándorokkal együtt ébredve reggel, és a gazdákat házaikból munkájukra és aratásukra kivezetve.
Tizedszer, a lúd mindig éber és a legélesebb észlelője azoknak a dolgoknak, amelyek mások figyelmét elkerülik. Ezért Rómában egykor a ludak védték meg a Capitoliumot a belopakodó gall ellenséggel szemben, kiáltásaikkal felkeltve az alvó őröket. Ezért mondja Szent Ambrus, a Hexaémeron V. könyvében, 13. fejezetében: „Méltán nekik (a ludaknak), ó, Róma, tartozol uralmaddal. Isteneid aludtak, és a ludak őrködtek. Ezért áldozzál azokban a napokban a lúdnak, ne Jupiternek. Mert engedjenek isteneid a ludaknak, akiktől tudják, hogy megvédettek, nehogy ők is az ellenség zsákmányává váljanak.”
Tizenegyedszer, a sáskák serege egyetlen jelre mind egyszerre a levegőbe emelkedik, és a mező teljes szélességében táborozva le nem falja a termést, amíg ezt Isten meg nem engedte, mintegy meg nem parancsolta. Isten ellenszert nyújt, mégpedig a seleucis madarat, amely csapatokban repülve felfalja a sáskákat.
Továbbá, milyen a kabóca éneke és milyen jellegű? Főként délben adja át magát az éneklésnek, levegőt szívva be, ami a mellkas kitágításakor történik, és így hozza létre a hangot.
Tizenkettedszer, a rovarok (mint a méhek, darazsak), amelyeket azért hívnak így, mert egész testükön bizonyos bemetszéseket mutatnak, tüdővel nem rendelkeznek, és ezért nem lélegeznek, hanem testük minden részén át táplálkoznak levegővel. Emiatt ha olívaolajjal, azaz olajbogyóból préselt olajjal átitatják őket, meghalnak, mert járataik eldugulnak: ha azonnal ecettel locsolják meg őket, felélednek, mert a nyílások felszabadulnak.
Tizenharmadszor, a kacsáknak, ludaknak és más úszómadaraknak nem hasított, hanem összefüggő és hártyaszerűen szétterülő lábuk van, hogy könnyebben lebegjenek és ússzanak. A hattyú hosszú nyakát mély vízbe merítve halász, halakra vadászik.
A selyemhernyók mint a feltámadás előképei. Tizennegyedszer, a selyemhernyók a feltámadás bizonyítékai és előképei. Bennük ugyanis először egy apró féreg születik a magból, ebből hernyó lesz, a hernyóból selyemhernyó, amely eperfával töltekezi, és mikor jóllakott, selyemszálakat fon, amelyeket a saját belsejéből húz ki, és gubót formálva magába zárkózva meghal, majd az idő elteltével feléled, és szárnyakat fejlesztvén pillangóvá lesz, és magját a gubóban hagyva elrepül. Így mondja Nagy Szent Vazul.
Ehhez járulnak a csodálatosan dallamos madarak: a papagáj, a feketerigó, az ökörszem, és különösen a fülemüle, amely oly apró, hogy szinte semmi más, mint hang — sőt, tiszta zene —, amelyről Szent Ambrus mondja, a Hexaémeron V. könyvében, 20. fejezetében: „Honnan ered a papagáj hangja és a feketerigók édessége? Bárcsak legalább a fülemüle énekelne, hogy az alvót szendergéséből felébressze. Mert az a madár szokta jelezni a hajnali nap kelését, és bőségesebb örömet hozni virradatkor.” Majd az 5. fejezetben: „Hogyan van az, hogy ti, szárcsa madarak, akik a tengeri mélységekben gyönyörködtök, menekültök, amikor a tenger háborodását megérzitek, és a sekélyekben játszadoztok? Maga a gém, amely a mocsarakhoz szokott tapadni, elhagyja megszokott lakhelyét, és az esőktől félve a felhők fölé repül, hogy a felhők viharát ne érezhesse.”
A hatodik nap műve
A hatodik nap a földnek adott lakókat, amiként az ötödik nap a víznek és a levegőnek adott lakókat. A tűznek azonban nem adattak lakók: sem a szalamandra, sem bármely más állat nem képes tűzben élni vagy fennmaradni, amint Galénosz tanítja A vérmérsékletek III. könyvében, és Dioszkoridész a II. könyvben, 56. fejezetben, ahol Mattioli elmondja, hogy maga is tapasztalta ezt, miután számos szalamandrát tűzbe vetett, amelyek gyorsan elégtek. Hasonlóképpen a pyraustae avagy tűzlegyek, amelyek kissé nagyobbak a legyeknél, csak rövid ideig élnek a tűzben; mert a ciprusi rézolvasztókban születnek, és bennük a tűzön át ugrálnak és járkálnak, de hamarosan meghalnak, amint elrepülnek a lángtól, amint Arisztotelész tanúsítja az Állatokról szóló történet V. könyvében, 19. fejezetében.
24. vers: Hozzon elő a föld élő lényeket
24. HOZZON ELŐ A FÖLD ÉLŐ LÉNYEKET, — azaz élő állatokat; ez szinekdoché. Továbbá „hozzon elő a föld” nem úgy értendő, mintha a föld volna a létesítő ok: mert az egyedül Isten volt, hanem inkább mint anyagi ok, mintha azt mondaná: Keletkezzenek, jöjjenek elő, szökkjenek ki és bukjanak fel az állatok a földből.
Vajon minden állatfaj megteremtetett-e a hatodik napon? Kérdezheted, vajon a szárazföldi állatok teljességgel minden faja megteremtetett-e Isten által ezen a hatodik napon. Először azt felelem, hogy ezen a napon a szárazföldi állatok teljességgel minden faja, amelyek tökéletesek és homogének, azaz amelyek egyetlen faj hímjének és nőstényének párosodásából születhetnek, megteremtetett: ezt az értelmezők és skolasztikusok általánosan tanítják. És ezt bizonyítja, hogy az univerzum tökéletessége megkívánta. Isten ugyanis e hat nap alatt tökéletesen megalapította és feldíszítette ezt a világegyetemet; amiből következik, hogy e hat nap alatt megteremtette mindent, azaz a dolgok minden faját. És ebből mondatik, hogy a hetedik napon abbahagyta, tudniillik az új fajok létrehozását.
A mérges állatok szintén megteremtettek. Másodszor azt mondom, hogy következésképpen ezen a hatodik napon minden mérges állat, mint a kígyók, és az egymással ellenséges és húsevő állatok, mint a farkas és a juh, megteremtettek, mégpedig ezzel az ellenségeskedéssel és természetes ellenszenvedéssel együtt teremtettek meg: mert ez az ellenszenvedés természetes számukra.
Így tehát Ádám bűne előtt is a farkas természete ellenséges volt a juhéval szemben, és halált okozott volna neki: Isten gondviselése azonban gondoskodott volna arról, hogy ez ne történjen meg, amíg a faj kellőképpen el nem szaporodott, nehogy kipusztuljon. Így tanítja Aquinói Szent Tamás, I. rész, 69. kérdés, 1. cikkely, 2. válasz, és Szent Ágoston, a Teremtés könyvének szó szerinti magyarázata III. könyvében, 16. fejezetében, bár maga Ágoston ezt úgy látszik visszavonja a Visszavonások I. könyvében, 10. fejezetében, és azt állítja, hogy a természetes rendhez tartozik, miszerint minden állat növényekkel táplálkozzon, aszerint, amit a Teremtés könyve 1,30 mond; de az ember engedetlenségéből következett be, hogy némelyek mások táplálékává lettek. Ugyanezt tartja Pererius, és Abulensis a 13. fejezetben, ahol bőven tárgyalja ezeket a dolgokat. Nüsszai Szent Gergely is hasonló véleményen van, Az ember teremtéséről szóló 2. beszédében. Junilius szintén kifejezetten ugyanezt tanítja: „Abból, mondja, hogy Isten azt mondta: Íme, nektek adtam minden füvet, nyilvánvaló, hogy a föld semmi kártékonyat nem hozott elő, sem mérgező füvet, sem meddő fát. Másodszor, hogy még a madarak sem gyengébb madarak elragadásából éltek, sem a farkas nem kóborolt az aklok körül áldozatot keresve, sem a kígyónak nem volt por a kenyere; hanem minden teremtmény egyetértésben füvekkel és fák gyümölcseivel táplálkozott.”
De az előbbi vélemény, amelyet kimondtam, igazabb. Az okok, amiért Isten mérges teremtményeket alkotott, a következők: először, hogy a világegyetem minden fajta dologgal teljes legyen; másodszor, hogy belőlük a többi dolog jósága annál inkább felragyogjon: mert a jó világosabban tündököl, ha a rosszal szembe van állítva; harmadszor, mert gyógyszerekhez és más célokra hasznosak. Mert így a viperából készül a thériák (ellenszer). Így Damaszkuszi Szent János, A hitről szóló mű II. könyvében, 25. fejezetében. Lásd Szent Ágostont, A Teremtés könyve a manicheusok ellen I. könyvében, 16. fejezetben.
Miért születnek egyes állatok rothadásból. Harmadszor azt mondom, hogy az apró állatok, amelyek izzadságból, gőzölgésből vagy rothadásból születnek, mint a bolhák, egerek és más apró férgek, ezen a hatodik napon nem formálisan, hanem potenciálisan, mintegy csíraelvben teremtettek meg; mert tudniillik azon a napon azok az állatok teremtettek meg, amelyeknek bizonyos természetes állapotából ezek természetesen keletkezni fognak: így Szent Ágoston, a Teremtés könyvének szó szerinti magyarázata III. könyvében, 14. fejezetében, jóllehet Nagy Szent Vazul itt a 7. homíliában az ellenkezőjét látszik tanítani.
Bizonyosan a bolháknak és hasonló férgeknek, amelyek most az embert gyötrik, az akkori megteremtése ellentmondott volna az ártatlanság legboldogabb állapotának.
Jegyezd meg, hogy a kicsi állatokban Isten nagysága egyformán, sőt olykor még inkább felragyog, mint a nagyokban.
Halljad Tertullianust, a Markion ellen I. könyvében, 14. fejezetében: „De amikor gúnyolod a kisebb állatokat is, amelyeket a legnagyobb Alkotó szándékosan növelt meg ügyességben vagy erőben, így tanítván bennünket, hogy a kicsinységben a nagyságot becsüljük, amint az Apostol szerint az erényt a gyengeségben; utánozd, ha tudod, a méh építményeit, a hangya istállóit, a pók hálóit, a selyemhernyó szálait; viseld el, ha bírod, éppen az ágyad és szőnyeged teremtményeit, a hólyaghúzó bogár mérgeit, a légy csípéseit, a szúnyog harsonáját és lándzsáját: milyenek lesznek a nagyobb teremtmények, ha ilyen kicsinyektől vagy segítve vagy bántva, hogy ne vesd meg a Teremtőt még a kis dolgokban sem?”
Így Khrüszipposz, amint Plutarkhosz tanúsítja A természetről szóló mű V. könyvében, azt mondta, hogy a poloskák és az egerek igen hasznosak az embernek; mert a poloskák felkeltenek minket az alvásból, az egerek pedig figyelmeztetnek, hogy gondosan őrizzük javainkat.
Szent Ágoston, a 148. zsoltárhoz fűzött magyarázatban: „Figyeljen szeretetetek: ki rendezte el a bolha és a szúnyog tagjait úgy, hogy megvan a saját rendjük, a saját életük, a saját mozgásuk? Vegyétek szemügyre bármilyen apró kis teremtményt, amilyen kicsi csak akarjátok: ha fontolóra veszitek tagjai rendjét és az élet mozgató erejét, amely által mozog, a maga részéről kerüli a halált, szereti az életet; gyönyöröket keres, kellemetlenségeket kerül, különféle érzékeket működtet, saját természetéhez illő mozgásban tevékeny. Ki adta a szúnyognak a fullánkját, amellyel vért szív? Milyen vékony az a cső, amelyen át iszik? Ki rendezte el ezeket? Ki alkotta meg ezeket? Remegsz a legkisebb dolgoktól — dicsőítsd a Nagyot!”
A hibrid állatok sem. Negyedszer azt mondom, hogy a hibrid állatok, azaz a különböző fajok párosodásából nemzett állatok, mint az öszvér a kancából és a szamárból, a hiúz a farkasból és a szarvasból, a tityrus a kecskebakból és a juhanyából, a leopárd a nőstény oroszlánból és a párducból — ezekről, mondom, nem kell azt állítani, hogy ezen a hatodik napon teremtettek meg: sőt bizonyos, hogy nem mindegyikük teremtetett meg akkor. Így Rupert, Molina és mások, bár Pererius itt az ellenkező véleményt vallja.
Ezt az állítást bizonyítja először, hogy Afrikában naponta új szörnyszülött fajok keletkeznek, és a jövőben is keletkezni fognak, és keletkezhetnek különböző fajok vagy állatok újabb keveredéséből. Másodszor, mert az ilyen keveredés a természet ellen való és parázna, ezért tiltotta meg a zsidóknak a Leviták könyve 19,19. Harmadszor, mert ezek az állatok úgy tekintendők, hogy kellőképpen megteremtettek, amikor azok a fajok teremtettek meg, amelyeknek keveredéséből később születni fognak. Negyedszer, mert az öszvérekről a héberek a Teremtés könyve 36,24 alapján azt tanítják, hogy azokat Ana fedezte fel jóval a világ e hatodik napja után, a sivatagban, kancáknak szamarakkal való párosodásából.
NEME SZERINT — azaz a maga neme szerint, tudniillik a maga faja szerint, a következőképpen, mintha azt mondaná: Hozzon elő a föld élő állatokat mindegyikük saját faja szerint: vagyis hozza elő a föld a szárazföldi állatok minden egyes faját.
Nagy Szent Vazul felsorolja és szemléli ezeket a fajokat a Hexaémeron 9. homíliájában, és nyomában Szent Ambrus, a Hexaémeron VI. könyvében, 4. fejezetében, ahol egyebek között azt mondja: „A nőstény medve, jóllehet ravasz, amint az Írás mondja (mert fortélyos állat), mégis az a hír járja, hogy alaktalan fiókákat szül méhéből, de nyelvével formálja meg az újszülötteket, és a maga hasonlatosságára és képére alakítja őket: vajon te nem nevelheted gyermekeidet magadhoz hasonlóvá?”
Ugyanez a medve, amikor súlyos sérülést szenved és megsérül, tudja, hogyan gyógyítsa meg magát: sebeire a phlomos nevű füvet alkalmazza, hogy azok puszta érintésétől meggyógyuljanak. A kígyó is ánizst evén elűzi a szembetegséget, amelyet kapott. A teknős, miután kígyó húsát ette, amikor észleli, hogy a méreg terjed benne, szurokfüvet használ gyógyulása orvosságául.
Megfigyelheted azt is, hogy a róka a fenyő nedvével gyógyítja magát. Az Úr kiált Jeremiásnál a 8. fejezetben: „A gerlice és a fecske, a mező verebei megőrizték jövetelük idejét; de az én népem nem ismerte az Úr ítéleteit.”
A hangya is tudja, hogyan figyelje meg a szép idő alkalmát: mert előrelátva azt, kihordja benedvesedett készleteit, hogy az állandó napsütéstől megszáradjanak. Az ökrök, amikor eső készül, tudják, hogyan maradjanak az istállóban; máskor kifelé néznek, és nyakukat az istállón túlra nyújtják, hogy megmutassák: ki akarnak menni, mert szebb szellő közeleg.
„A juh, a tél közeledtén, a táplálék iránt telhetetlen, mohón ragadja meg a füvet, mert megérzi a közelgő tél zordságát és terméketlenségét. A sün, ha valamilyen fenyegetést érzett, tüskéivel bezárkózik és saját fegyvereibe húzódik össze, hogy bárki is megpróbálja érinteni, megsérüljön. Ugyanez a teremtmény, előrelátva a jövőt, két légzőnyílást készít magának, hogy amikor tudja, hogy az északi szél fog fújni, elzárja az északit: amikor tudja, hogy a déli szél tisztítja meg az eget a felhőktől, az északi nyíláshoz vonul, hogy elkerülje a feléje fújó és abból az irányból ártalmas szeleket. Mily nagyszerűek a Te műveid, Uram! Mindent bölcsességgel alkottál.”
Hozzáfűzi a tigrisről, amely üldözi azt, aki kölykét elrabolta: amikor az üveggolyót dob le. A tigris pedig megtévesztetik saját képmásától (amelyet a tükrözésben lát és kölykének gondol), és leül, mintha szoptatni akarna: így anyai odaadásától megtévesztve, elveszíti mind bosszúját, mind utódját. A tigris tehát tanítja, bár vadállat, mennyire kell a szülőknek szeretniük gyermekeiket, és nem szabad őket haragra gerjeszteniük.
Ezután a kutyákra tér, amelyek csodálatos éleselméjűséggel követik a nyúl nyomait, és üldözik. Példákat hoz kutyákról, amelyek felfedezték és megbosszulták gazdáik gyilkosait, és hozzáteszi: „Milyen méltó viszonzást adunk Teremtőnknek, akinek az eledelét esszük, mégis sérelmeit figyelmen kívül hagyjuk, és gyakran az Istentől kapott lakomákat Isten ellenségeinek tálaljuk?”
A kis bárány gyakori bégetéssel hívja távol lévő anyját, hogy annak válaszoló hangját kicsalja; bár sok ezer juh között mozog, felismeri szülője hangját és anyjához siet; az anyja is sok ezer bárány közül egyedül a sajátját ismeri fel a vonzalom néma tanúságtétele által. A pásztor téved a juhok megkülönböztetésében; a bárány nem téved anyja felismerésében. A kölyökkutyának még nincsenek fogai, és mégis, mintha lennének, a saját szájával igyekszik megbosszulni magát. A szarvasnak még nincsenek agancsai, és mégis homlokával nem fogadja el a sérelmeket a többiekkel együtt, hanem próbálkozik, és megveti, amit még nem próbált; aki nem közelíti meg a tegnapi eledelt, és soha nem tér vissza zsákmánya maradékaihoz. A párduc vad, heves és gyors, ezért hajlékony és mozgékony. A medve igen lomha, magányos és ravasz.
HÁZIÁLLATOKAT — azaz házi és szelíd állatokat: mert héberül ezeket behemotnak hívják, és szembeállítják a vadállatokkal, azaz a föld vadon élő állataival, amelyeket a görögök itt théria névvel fordítanak.
Mit jelent a hat nap műve tropológiailag. Tropológiailag a hat nap teremtési műve az ember megigazulásának művét jelenti. Az első napon tehát megteremtetik a világosság, azaz megvilágosodás árad a bűnösbe, amely által megláthatja a bűn rútságát és állapotának s az örökkévalóságnak a veszedelmét. A második napon az égbolt készül el, azaz az Istentől és az ítélettől való félelem helyeztetik el a bűnösben, amely elválasztja a felső vizeket, azaz az ész szerinti vágyakozást, az alsóktól, azaz az érzéki vágyakozástól, úgy, hogy bár érzékeivel a földi dolgokat kívánja, lélekben mégis az égi dolgok felé emelkedhet. A harmadik napon a föld, azaz a víztől, vagyis a bűnös kívánságtól borított ember feltárul, úgy, hogy bár megvan benne a kívánság, nem borítja el, és érzi ugyan, de nem egyezik bele: ezzel a jó erkölcsök magvait hozza. A negyedik napon a nap teremtetik, azaz a szeretet helyeztetik el az emberben; és a hold, azaz a dicsőséges hit; és az esthajnalcsillag, azaz a remény; és Szaturnusz, azaz a mértékletesség; és Jupiter, azaz az igazságosság; és Mars, azaz az erősség; és Merkúr, azaz az okosság — a többi csillaggal, azaz erényekkel együtt. Az ötödik és hatodik napon az élőlények teremtetnek meg: először a halak, azaz a jó, de igen tökéletlen emberek, mert a világ gondjaiba merülnek; másodszor a háziállatok, azaz a tökéletesebb emberek, akik lelkileg élnek a földön; harmadszor a madarak, azaz a legtökéletesebb emberek, akik mindent megvetve, egész vonzalmukkal az ég felé repülnek, mint a madarak: így Eucheriusból, Órigenészből és Hugóból mondja Pererius. Lásd Clairvaux-i Szent Bernátot, a Pünkösdről szóló 3. beszédben.
Jelképesen Junilius ezt a hat napot a világ hat korszakára alkalmazza. Következik az ember teremtése, tudniillik:
„Egy szentebb teremtmény ezeknél, magasztos észre képesebb,
Még hiányzott, amely a többiek felett uralkodhatnék:
Az ember született.”
Isten tehát azt mondja:
26. vers: Alkossunk embert a mi képünkre
ALKOSSUNK EMBERT A MI KÉPÜNKRE ÉS HASONLATOSSÁGUNKRA.
Itt a Legszentebb Szentháromság titka értendő. Jegyezd meg itt a Legszentebb Szentháromság titkát: mert e szavakkal az Atyaisten nem az angyalokhoz szól, mintha parancsolná nekik, hogy ők formálják az emberi testet és az érzékelő lelket, fenntartván egyedül magának az értelmes lélek megalkotását, amint Platón akarta a Timaioszban, és Philón az A hat nap teremtéséről szóló könyvében, és a zsidók. Mert Nagy Szent Vazul, Aranyszájú Szent János, Theodorétosz és Cirill a Julianosz ellen szóló mű I. könyvében, és Szent Ágoston az Isten városáról szóló XVI. könyvben, 6. fejezetben elítélik ezt mint istentelent; Isten ugyanis az ember testét is és lelkét is nem angyalok által, hanem maga alkotta meg, amint nyilvánvaló a II. fejezet 7. és 21. verséből. Ezért nem azt mondja itt, hogy „alkossátok” [facite], hanem „alkossunk” [faciamus], „a mi” képünkre — nem a tiétekre, ó, angyalok, hanem a miénkre. Az Atyaisten tehát itt a Fiát és a Szentlelket szólítja meg, mint ugyanazon természetű, hatalmú és működésű társait. Így Nagy Szent Vazul, Rupert és mások a fent idézettek közül; sőt a sirmiumi zsinat, amelyet Szent Hilár idéz a Zsinatokról szóló könyvében, kiközösítéssel sújtja azokat, akik ezt a helyet másképp értelmezik.
Az ember tizenkét kiválósága. Másodszor jegyezd meg az ember kiválóságát: mert Isten tanácskozik és fontolóra veszi az ember teremtését mint valami nagy dolgot, mondván: „Alkossunk embert”; így Rupert. Az ember ugyanis a teremtetlen világ, azaz a Legszentebb Szentháromság első képmása, végtelen művészetének és bölcsességének tanúságtétele, és legtökéletesebb műve. A teremtett világnak pedig az ember a célja, a foglalata, a köteléke és kapocsa: mert az ember magában foglalja és összeköti a szellemi és testi dolgok minden fokozatát, és ezért ő a Mikrokozmosz, és Platón az univerzum Horizontjának nevezi, mert kijelöli a határt és önmagában összekapcsolja a felső félgömböt, tudniillik az eget és az angyalokat, és az alsót, tudniillik a földet és az oktalan állatokat; mert az ember részben hasonló az angyalokhoz, részben az állatokhoz. Hasonlóképpen ez a mi életünk és időnk az örökkévalóság horizontja: mert kijelöli a határt a boldog örökkévalóság között, amely a mennyben van, és a nyomorult örökkévalóság között, amely a pokolban van, és mindkettőből részesül valamiben. Szépen mondja Római Szent Kelemen, az Apostoli Rendelkezések VII. könyvében, 35. fejezetében: „Műveid betetőzéseként egy értelemmel bíró élőlényt, a világ polgárát, bölcsességed kormányzásával alkottad meg, amikor azt mondtad: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra«; megalkottad, mondom, hogy az ékesség ékessége legyen, akinek testét a négy elemből, az ősanyagokból formáltad, a lelkét pedig a semmiből, és öt érzéket adtál az erény küzdelméhez; a lélek értelmét pedig az érzékek fölé állítottad kocsisként.”
Másodszor, mert Krisztus mint ember által minden teremtmény egyaránt, amelyek az emberben mint mikrokozmoszban foglaltatnak, amint az imént mondtam, megistenülendő volt: lásd tehát, mily nagy az ember méltósága. Harmadszor, mert amiként a világ az emberért és az emberrel teremtetett, úgy a feltámadásban meg is fog újulni. Negyedszer, a hit legfőbb titka, tudniillik a Legszentebb Szentháromságé és az oszthatatlan egységé, először az ember teremtésében nyilatkoztatott ki, amely később az ember újjászületésében, azaz a keresztségben nyíltan ki kellett jelenteni és meg kellett vallani; mert az „alkossunk” és a „mi” szavak a Szentháromságot jelzik; míg az „Isten szólt,” „Isten alkotta” stb. szavak az egységet jelölik. Ötödször, az állatokról és növényekről azt mondják, hogy a földből és a vízből lettek; az ember testét viszont egyedül Isten formálta és alakította meg, és belé a semmiből általa teremtett értelmes lelket helyezte. Hatodszor, az embert Isten minden állat, még a legnagyobbak urává és fejévé tette, mintegy az egész világ királyává. Hetedszer, Isten az ember lakóhelyéül és gyönyörűségéül a paradicsomot rendelte, amely a leggazdagabban volt ellátva örömökkel és minden bőséggel. Nyolcadszor, Isten az embert a lélek olyan épségével és ártatlansággal teremtette, hogy az értelem alá volt vetve Istennek, az érzékek az észnek, a test a léleknek, és minden élőlény alá volt vetve az ember uralmának: innen eredt, hogy mezítelenségéért nem szégyenkezett. Kilencedszer, Ádám mindegyik állatnak illő nevet adott; ebből felragyog rendkívüli tudása és bölcsessége, úgy, hogy maguk az állatok is mintegy felismerték és elismerték az embert királyuknak és uruknak. Tizedszer, halhatatlan teste volt, hogy ha engedelmeskedik Istennek, egy igen hosszú földi élet eltöltése után a földi életből mennyei és örök életre vitessék át, a haláltól és minden bajtól mentesen. Tizenegyedszer, Isten a prófétálás ajándékával tüntette ki az embert, amikor azt mondta: „Ez most csont az én csontomból.” Tizenkettedszer, Isten gyakran emberi alakban jelent meg az embernek, és bizalmasan beszélt vele.
Harmadszor jegyezd meg, Isten ezt a világ palotáját, mintegy lakomaként, amint Nüsszai mondja, vagy inkább mint egy ragyogó ebédlőtermet, minden alkalmas dologgal ellátta a használatra, a gyönyörűségre és a megismerésre; és azután utoljára az így feldíszített helyre bevezette és megteremtette az embert, mint aki mindennek a koronája, célja és ura. Lásd Szent Ambrust, a 38. levélben Horontiánushoz, és Nazianzi Szent Gergelyt, a 43. beszédben, és Nüsszai Szent Gergelyt, Az ember teremtéséről szóló könyvben. Joggal mondja tehát Clairvaux-i Szent Bernát, az Angyali üdvözletről szóló 1. beszédben: „Mi hiányzott, mondja, az első embernek, akit az irgalom oltalmazott, az igazság tanított, az igazságosság kormányzott és a béke dédelgetett?”
Továbbá Diogenész, amint Plutarkhosz tanúsítja A lélek nyugalmáról szóló könyvében, és Philón az Egyuralomról szóló mű I. könyvében, azt tanítják, hogy a világ Isten szent és szép templomához hasonló, amelybe az embert azért vezették be, hogy annak főpapja legyen, és minden teremtmény nevében a papi tisztet gyakorolja, és hálát adjon a mindnyájuknak és mindegyiküknek juttatott jótéteményekért, és engesztelje ki számukra Istent, hogy jókat adjon hozzá és a rosszat elhárítsa. Ezért „a bokáig érő ruhában, amelyet viselt,” Áron, az Ószövetség főpapja „az egész világot hordozta,” Bölcsesség könyve 18,24. Halljad Lactantiust, Az Isten haragjáról szóló könyvben, 14. fejezetben: „Következik, hogy megmutassam, miért alkotta Isten az embert. Amiként a világot az emberért tervezte, úgy az embert önmagáért alkotta meg, mint az isteni templom főpapját, a mennyei művek és dolgok szemlélőjét. Mert ő az egyedüli, aki értelemmel bírván és észre képes lévén megértheti Istent, csodálhatja műveit, érzékelheti erejét és hatalmát stb. Ezért egyedül ő kapta a beszéd képességét és a nyelvet mint a gondolat tolmácsát, hogy Ura felségét hirdethesse.”
Továbbá Szent Ambrus a már idézett 38. levélben tanítja, hogy az ember utoljára teremtetett, hogy a világ minden gazdagsága alá legyen vetve neki — minden madár, szárazföldi állat, sőt hal stb. — és mintegy az elemek királya legyen, és ezeken át lépcsőfokokon át emelkedjék az ég királyi udvarába. Majd elegánsan így fejezi be: „Joggal volt tehát az utolsó, mint az egész mű összegzése, mint a világ oka, akiért mindent alkottak, mint minden elem lakója: vadállatokkal él, halakkal úszik, madarak fölé emelkedik, angyalokkal társalog; a földön lakik és a mennyben szolgál; szántja a tengert, levegővel táplálkozik; a talaj művelője, a mélység vándora, a hullámok halásza, a levegő madarásza, a menny örököse, Krisztus társörököse.”
„Ember.” — Az „ember” itt nem az elvont és egyetemes ember ideája, amely minden egyes ember oka és mintája volna, amint Philón akarta Platónt követve. Nem is az ember lelke itt az „ember,” mintha azt mondaná: „Díszítsük fel az ember lelkét a mi képünkkel, tudniillik a kegyelemmel,” amint Nagy Szent Vazul és Szent Ambrus magyarázzák. Hanem az „ember” maga Ádám, az első ember és minden más ember ősatyja, amint az elmondottakból nyilvánvaló: mert Ádámban és Ádám által alkotta meg és teremtette Isten az összes többi embert.
„Ad imaginem et similitudinem” — Isten képmása az emberben. A MI KÉPÜNKRE ÉS HASONLATOSSÁGUNKRA. — Kérdezheted, miben áll Isten e képmása, amelyet az emberben kifejezett? Az antropomorfiták, akiknek megalapítója Audaius volt (ezért hívják őket audaiánusoknak), úgy gondolták, hogy az ember test szerint Isten képmása, és ezért Isten testi lény; de ez eretnekség.
Másodszor, Oleaster és Eugubinus a Cosmopoeiában úgy gondolják, hogy Isten itt emberi alakot öltött, hogy az ember ahhoz hasonlatosan teremtessék; de ez egyaránt gyenge és újszerű nézet.
Jegyezd meg először, hogy a „képmás” itt „mintaképet” jelent, mintha azt mondaná: Alkossuk meg az embert a mi mintánk szerint, hogy képmásként tükrözze és megjelenítse Minket, mint az ő mintaképét. Ez a kép nem az isteni Ige vagy a Fiú, aki az Atya képmása, amint némelyek értelmezik; hanem maga az isteni lényeg, az egy és háromságos Isten: mert az ember ennek a képmására teremtetett. Ezért amit Rupert a „képmás” alatt Fiúként és a „hasonlatosság” alatt Szentlélekként ért, az misztikus értelmezés. Másodszor azonban a „képmás” itt tulajdonképpen hebraizmusként is érthető, mintha azt mondaná: Alkossunk embert a mi képünkre, azaz úgy, hogy ő a mi képmásunk legyen, mint mintaképének.
Megkülönböztetendő-e itt a képmás és a hasonlatosság? Jegyezd meg másodszor, hogy sokan megkülönböztetik itt a „képmást” a „hasonlatosságtól,” éspedig úgy, hogy a „képmás” a természetre, a „hasonlatosság” az erényekre vonatkozik. Így Nagy Szent Vazul, a Hexaémeron 10. homíliájában: „A lelkembe nyomott képmás által megkaptam az ész használatát; de kereszténnyé válva valóban Istenhez hasonlóvá lettem.” Szent Jeromos, Ezékiel 28. fejezetéhez, a „Te a hasonlatosság pecsétje vagy” szavakhoz, így szól: „Meg kell jegyezni, hogy a képmás csak a teremtéskor készült, míg a hasonlatosság a keresztségben teljesedik be.” Aranyszájú Szent János pedig, a Teremtés könyvéről szóló 9. homíliájában: „»Képmást« mondott az uralom miatt; »hasonlatosságot«, hogy emberi erőnkhöz mérten hasonlóvá váljunk Istenhez szelídségben, nyájasságban stb., amit Krisztus is mond: »Legyetek hasonlók Atyátokhoz, aki a mennyekben van.«” Ugyanezt tanítja Szent Ágoston, az Adimantus ellen szóló könyvben, 5. fejezetben; Eucherius, a Teremtés könyvéhez írt I. könyvben; Damaszkuszi Szent János, A hitről szóló mű II. könyvében, 12. fejezetben; Clairvaux-i Szent Bernát, az Angyali üdvözletről szóló 1. beszédben, ahol azt is hozzáteszi: „A képmás ugyan éghet a pokolban, de el nem ég; lángolhat, de el nem pusztulhat. A hasonlatosság nem ilyen; hanem vagy megmarad a jóban, vagy ha a lélek vétkezik, nyomorultul megváltozik, az értelem nélküli barmokhoz hasonlóvá válik.” Így tehát a bűn által az emberben Isten hasonlatossága elvész, de a képmás nem.
Én azonban azt mondom, hogy nem különböztetendők meg, hanem ez hendiadisz, mintha azt mondaná: „A képünkre és hasonlatosságunkra,” azaz „a hasonlatosság képmására,” amint a Bölcsesség könyve 2. fejezetének 24. versében áll, azaz „hasonló képmásra” avagy „leghasonlóbb képmásra.” Ezért a Szentírás ezeket a kifejezéseket felváltva használja — hol az egyiket, hol a másikat, hol mindkettőt.
Az ember Isten árnyéka. Jegyezd meg harmadszor, a „képmás” helyett héberül צלם (celem) áll, amely árnyékot vagy egy dolog árnyékszerű megjelenítését jelenti. A צלל (calal) gyök ugyanis azt jelenti: „árnyékot vetni,” innen צל (cél) árnyékot jelent, és צלם (celem) árnyékszerű képmást. Mert amiként az árnyék a testnek tartozéka, úgy a képmás mintaképének egyfajta árnyéka. A celem tehát arra utal, hogy az ember Istenhez viszonyítva csupán árnyék, avagy árnyékszerű képmás. Istennek ugyanis szilárd és állandó lényege van; az embernek viszont árnyékszerű és múlékony: és erre vonatkozik a 39. zsoltár szava: „Minden élő ember csupa hiúság; bizonnyal az ember képmásként jár-kel” (héberül: becelem, árnyékban, azaz árnyékhoz hasonlóan).
Jegyezd meg negyedszer, az ember nem Isten képmása úgy, ahogyan Isten van, azaz nem Isten sajátos tulajdonságai tekintetében (mert az ember nem mindenható, végtelen, örökkévaló vagy mindentudó, mint Isten), hanem csak a közös tulajdonságok tekintetében, amelyeket az értelmes teremtményeknek közöl.
Jegyezd meg ötödször, Isten e képmása nemcsak a férfiban van, amint Theodorétosz tartja, hanem az angyalban és a nőben is, amint Szent Ágoston bőségesen tanítja a Szentháromságról szóló XII. könyvben, 7. fejezetben, és Nagy Szent Vazul itt a 10. homíliában, értelmezve a Teremtés könyve 1. fejezetének e szavait: „Férfinak és nőnek teremtette őket.”
Az ember elméjében található Isten képmása. Először azt mondom: Isten e képmása az ember elméjében található, azaz abban, hogy az ember a dolgok legmagasabb fokán áll, amelyen Isten és az angyal áll, tudniillik hogy az ember értelmes természetű és eszes élőlény. Mert az ész, az elme és az értelem által tükrözi leginkább az ember Istent, és leginkább hasonlít hozzá minden más teremtmény felett. Ebből az értelmes természetből hat kiváló adomány és tulajdonság következik az ember számára, amelyeknek hol egyikébe, hol másikába helyezik az egyházatyák Isten e képmását, azaz részlegesen és hiányosan.
Az ember hat kiváló adománya, amelyekben az ember Isten képmása. Az első, hogy az ember lelke testetlen és oszthatatlan, amint maga Isten: Szent Ágoston ebbe helyezi Isten képmását. A második, hogy örök és halhatatlan: Órigenész ebbe helyezi. A harmadik, hogy értelemmel, akarattal és emlékezéssel van felruházva: Damaszkuszi Szent János ebbe helyezi. A negyedik, hogy szabad akarattal rendelkezik: Szent Ambrus ebbe helyezi. Az ötödik, hogy képes a bölcsességre, az erényre, a kegyelemre, a boldogságra, Isten látására és minden jóra: ezért Nüsszai Szent Gergely ebbe a képességbe helyezi Isten képmását. A hatodik, hogy hatalmával minden állatnak élén áll és uralkodik rajtuk: Nagy Szent Vazul ebbe helyezi.
Hetedikül add hozzá: amiként Istenben minden dolog benne van és foglaltatik kiválóképpen, úgy az emberben is minden dolog kiválóképpen benne van, amint e vers elején mondtam. Továbbá az ember a megértés által mintegy mindenné lesz, amint Arisztotelész mondja, mert képzeletében és elméjében minden dolog képmását és hasonmását megalkotja magának.
Az ember négy további tulajdonsága és kiválósága. Nyolcadszor tehát az ember mintegy mindenható, akárcsak Isten; mert sokat meg tud alkotni és megragadni mesterségével, mindent pedig elméjével. Továbbá az ember minden teremtett dolog célja, amiként Isten is ugyanazoknak a célja. Kilencedszer, amiként a lélek kormányozza a testet, és egész az egészben, és egész annak minden részében van: úgy Isten is egész az egész világban, és egész a világ minden részében. Tizedszer és legtökéletesebben, amiként az Atyaisten értelme által megismerve magát létrehozza az Igét, azaz a Fiút, és szeretete által létrehozza a Szentlelket: úgy az ember is megértve magát, elméjében értelmi szót hoz létre, amely önmagát kifejezi és önmagához hasonló, és ebből akaratában szeretet fakad: így az ember világosan megjelenítve tükrözi a Legszentebb Szentháromságot. Így Szent Ágoston, a Szentháromságról szóló X. könyvben, 10. fejezetben, és a XIV. könyvben, 11. fejezetben.
Az Isten természetes képmása nem veszhetett el a bűn által. Isten e képmása az emberben tehát természetes, és a bűn által nem veszhetett el; mert magába a természetbe van bensőségesen és eltörölhetetlenül benyomva, úgy, hogy nem veszhet el, hacsak maga a természet is el nem veszik. Így tanítja Órigenész ellen Szent Ágoston, a Visszavonások II. könyvében, 24. fejezetben. Ezért istentelen és ostoba az illyriai Flacius Mátyás lutheránus véleménye, aki azt mondja, hogy Isten képmása az emberben a bűn által annyira megromlott, hogy az ember lényegileg az ördög élő és lényegi képmásává alakult át — mert ez, mondja, maga az eredeti bűn.
Az Isten természetfeletti képmásáról az emberben. Másodszor azt mondom: van az emberben Isten egy másik képmása is, tudniillik természetfeletti, amely a kegyelemben és az ember megigazulásában áll, ami által isteni természet részesévé lesz, és amelyet a dicsőség és az örök élet meg fog erősíteni és tökéletesíteni. „A kegyelem ugyanis a lélek lelke,” mondja Szent Ágoston. Ez a képmás az ember akaratától függ, és amikor vétkezik, elvész, de a kegyelem és a megigazulás által helyreáll és megújul. Ezért az Apostol az Efezusiaknak írt levél 4. fejezetének 23. versében: „Újuljatok meg, mondja, elmétek szellemében, és öltsétek fel az új embert, aki Isten szerint az igazságosságban és az igazság szentségében teremtetett.”
Ádám eredeti igazságossága. Jegyezd meg itt, hogy Ádámnak teremtése első pillanatában, a kegyelemmel együtt, minden teológiai és erkölcsi erény egyidejűleg beléöntetett; hasonlóképpen megadatott neki az eredeti igazságosság, amely az említett erények szokásain túl Isten állandó segítsége és fenntartó támogatása volt; ennek folytán az étvágyi, azaz a bűnös kívánság minden rendetlen mozgása, amely az észt megelőzte, megakadályoztatott; és az étvágyi vágy alá volt vetve az észnek, az ész pedig Istennek mindenben; így az ember mindenben belső békét, egyenességet és szentséget élvezett. Ádám pedig, ha nem vétkezett volna, ezt az igazságosságot és épséget utódaira is átadta volna. Az eredeti igazságosságról lásd Molinát, Perieriust, Aretinust és másokat.
Harmadszor azt mondom, az ember testében tulajdonképpen nem Isten képmása van, de bizonyos módon mégis felragyog és tündököl benne, mert az ember teste az elme képmása: a felegyenesedett testtartás és az ég felé emelt arc ugyanis olyan lelket jelöl, amely a testet kormányozza, égi eredetből sarjadt, Istenhez hasonló, az örökkévalóság és az istenség befogadására képes, a fenti dolgokra tekint és azokat kell keresnie. „Mert ha az üveg ennyit ér, mibe kerül a gyöngy?” Ha ilyen a test, milyennek kell a léleknek lennie? Így Szent Ágoston, a Teremtés könyve szó szerinti magyarázatáról szóló VI. könyvben, 12. fejezetben, és Clairvaux-i Szent Bernát, az Énekek éneke 24. beszédében. Felegyenesedett testtartásával tehát az ember arra intetik, hogy ne a földi dolgokat kergesse, amint a barmok teszik, amelyeknek minden gyönyöre a földből ered: ezért minden barom a hasára hajolva és leborulva jár; ezért a költő:
„Míg a többi élőlény lefelé néz a földre,
Az embernek magasra emelt arcot adott, és az ég szemlélésére
Parancsolta, és fölemelt szemeit a csillagokhoz emelni.”
Az égnek születtünk tehát; az égnek teremtettünk: ez a mi célunk, ez a mi végső rendeltetésünk. Ha ettől eltévedünk, hiába vagyunk emberek, hiába tekintettünk fel az égre és a napra; jobb lett volna oktalan állatnak vagy kőnek lenni. De ha elérjük — háromszor és négyszer boldogok! Legyen ez tehát nekünk is, amint Clairvaux-i Szent Bernátnak, örökös ösztönzés a tiszta és szent életre: Bernát, mondd, miért vagy itt? Miért tekintesz az égre? Miért kaptál értelmes és halhatatlan lelket?
A többi teremtményben Istennek bizonyos nyoma van. Negyedszer azt mondom, a többi teremtményben nem képmás, hanem Istennek mintegy bizonyos nyoma van, amely Istent úgy jeleníti meg, amint az okozat az okát megjeleníti. Mert aki szemléli természetüket, működésüket, elrendezésüket, meghatározottságukat és minden dolognak egymás közötti csodálatos társulását és rendjét, annak nyilvánvaló, hogy azok isteni ésszel és bölcsességgel teremtettek és tartatnak fenn.
Erkölcsi tanulság: megadatik az ok, amiért az ember Isten képmását hordozza. Erkölcsileg: Isten azt akarta, hogy minden az emberé legyen, de az ember Istené, mint az ő különleges tulajdona, és ezért megpecsételte képmásának pecsétjével — mégpedig a legszilárdabbal és eltörölhetetlennel — hogy az ember önmagát szemlélve, mintegy képmásban ismerje meg Istent, az ő Teremtőjét. Az ember ugyanis Isten képmását hordozza: először, mint atyja fia, akinek szeretetet és kegyeletet tartozik; másodszor, mint ura szolgája, akit félnie és tisztelnie kell; harmadszor, mint vezére és fővezére katonája, akinek hűséget és engedelmességet köteles nyújtani; negyedszer és végül, mint urának és mesterének gondnoka és igazgatója, akinek a gondjaira bízott teremtmények helyes használatáról kell számot adnia, az Úr Istenének örök dicséretére és dicsőségére. Végezetül, ha a király képmásának megsértése felségsértés bűne, milyen bűn lesz az Isten magunkba ültetett képmását bűnnel beszennyezni és meggyalázni?
„Et praesit” — Az ember uralma. ÉS URALKODJÉK. — Héberül וירדו (veiirdu), azaz „és uralkodjanak” vagy „legyen hatalmuk,” tudniillik mind Ádám, mind Éva és utódaik. Az ember tehát uralkodásra született élőlény.
Halljad Nagy Szent Vazult a Hexaémeron 10. homíliájában: „Uralkodásra született élőlény vagy tehát, ó, ember. Miért veted alá magadat a szenvedélyek e nyomorúságos szolgaságának? Miért adod oda magadat a bűnnek hitvány rabszolgaként? Miért teszed magadat önként az ördög jobbágyává és foglyává? Isten parancsolta, hogy a teremtmények közt az első helyet foglald el; és íme, ily nagy fejedelemség méltóságát leveted és elutasítod magadtól.”
Milyen uralommal rendelkezett az ember az ártatlanság állapotában a teremtmények felett. Jegyezd meg először: Az ártatlanság állapotában az ember tökéletes uralommal rendelkezett minden állat felett, részben természetes tudásból és okosságból, amellyel tudta, hogyan kell mindegyiket megszelídíteni, háziasítani és kezelni; részben Isten különleges gondviseléséből. Illő volt ugyanis, hogy ameddig az ember teste a léleknek, és a lélek Istennek volt alávetve, addig az állatok is engedelmeskedjenek az embernek, mint uruknak. Továbbá ez az uralom az ember nagy méltóságának jele. Halljad Szent Ambrust a Hexaémeron VI. könyvének elején: „Úgy tűnt, a természetben nincs semmi magasabb és erősebb az elefántnál, nincs semmi félelmetesebb az oroszlánnál, nincs semmi vadabb a tigrisnél: mégis ezek szolgálnak az embernek, és az emberi nevelés által levetkőzik természetüket; elfelejtik, mivé születtek; magukra öltik, amire utasítják őket. Egyszóval: tanítják őket, mint a gyermekeket, szolgálnak, mint a szolgák, segítik őket, mint a gyengéket, verik, mint a félénkeket, fegyelmezik, mint az alattvalókat: a mi szokásainkba mennek át, mert a saját ösztöneiket elvesztették.”
Jegyezd meg: Az ártatlanság állapotában az állatok engedelmessége mintegy politikai jellegű lett volna: mert érzékelniük kellett volna az ember parancsát valamilyen érzékkel, hogy engedelmeskedjenek neki. Végül az ember akkor is uralkodott volna ember felett, de nem szolgai, hanem polgári uralommal, amilyen az angyalok között létezik. Így Szent Ágoston, az Isten városáról szóló XIX. könyvben, 14. fejezetben.
Hogyan áll most a természet uralma? Jegyezd meg másodszor: Ez az uralom a bűn után is megmaradt az emberben, amint nyilvánvaló a Teremtés könyve 9,1 alapján; ezért a természetjog szerint minden embernek megengedett a vadállatok vadászata és a halászat. De a bűn által ez az uralom nagymértékben csökkent, különösen a legtávolabbi állatok tekintetében, tudniillik a legnagyobbak, mint az oroszlánok, és a legkisebbek és legalantasabbak, mint a szúnyogok, bolhák stb. Mindazonáltal bizonyos igen szent férfiak visszanyerték azt az uralmat, akik a lehető legközelebb jutottak az eredeti ártatlansághoz; ilyen Noé az összes bárka-állat felett, Elizeus a medvék felett, Dániel az oroszlánok felett, Pál a vipera felett, és Assisi Szent Ferenc a halak és madarak felett, amelyeknek prédikált — uralmat nyert felettük.
Tropológiailag az ember a halak felett uralkodik, amikor a torkosságot és a kéjvágyat legyőzi; a madarak felett, amikor a becsvágyat legyőzi; a csúszómászók felett, amikor a kapzsiságot legyőzi; a vadállatok felett, amikor a haragot legyőzi. Így mondják Órigenész, Aranyszájú Szent János és Eucherius.
27. vers: Férfinak és nőnek teremtette őket
ISTEN KÉPMÁSÁRA TEREMTETTE ŐT. — „Istenére,” azaz Krisztusra, aki Isten: mert az ember különösképpen Krisztus képmására teremtetett. Mert erről szól a Rómaiaknak írt levél 8. fejezete: „Akiket előre ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy a Fiú képmásához hasonlóvá legyenek.” Krisztus képmása azonban a természetfeletti kegyelemhez és dicsőséghez tartozik; itt viszont elsősorban a természetes képmásról van szó. Tehát ez személycsere (enallagé), amely gyakori a héberek nyelvében. Isten ugyanis úgy beszél magáról, mintha másról szólna, harmadik személyben.
27. FÉRFINAK ÉS NŐNEK TEREMTETTE ŐKET. — Ebből egy bizonyos franciaországi újító nemrég ügyetlenül azt állította, hogy Ádám hermafroditaként teremtetett, és nő is volt, és férfi is. Ugyanígy Platón a Lakomában úgy tartotta, hogy az első emberek kétneműek voltak. De ez ostobaság: mert az Írás nem azt mondja, hogy „teremtette őt,” hanem „őket,” tudniillik Ádámot és Évát — azaz Ádámot férfinak, Évát pedig nőnek teremtette. Innen nyilvánvaló, hogy ez előreutalásként van mondva. Mert Mózes még nem írta le Éva teremtését, jóllehet ő is ezen a hatodik napon teremtetett; mert ezt a 2. fejezet 22. versére tartja fenn. Ugyanolyan ostoba az, amit egyes héberek és Franciscus Georgius (I. kötet, 29. érv) előadnak, tudniillik hogy Ádámot és Évát Isten úgy teremtette, hogy oldaluknál fogva egymáshoz tapadtak és mintegy egyek voltak, de Isten később elválasztotta őket egymástól; mert ez ellentmond a 2. fejezet 18. versének, amint ott megmutatom.
28. vers: Szaporodjatok és sokasodjatok
28. SZAPORODJATOK ÉS SOKASODJATOK. — E szavakból nyilvánvaló, hogy Ádám és Éva érett korban és termetben teremtettek, és alkalmasak a nemzésre, tudniillik ifjúkorban vagy férfikorban. Az eretnekek azt állítják, hogy Isten itt minden egyes személynek parancsolja a szaporodást és a házasság használatát. De ha ez így volna, akkor Krisztus Urunkat (hogy más igen szent férfiakról ne is szóljak) kellene e törvény első megszegőjeként elmarasztalniuk. És valóban, ha van itt valamilyen parancs, az nem egyes személyeknek, hanem az egész fajnak, azaz az egész emberiségnek közösen adatik, nehogy hagyják az emberi fajt kihalásra. Így mondja Aquinói Szent Tamás. Én viszont azt mondom, hogy itt semmiféle parancs nincs. Mert Isten ugyanezt mondta a halaknak a 22. versben, akikre bizonyosan nem rótt törvényt. Itt tehát Isten csupán megáldja az embert, amint magukból a szavaiból nyilvánvaló; azaz helyesli az emberek közötti házasságot, és megadja nekik az erőt és termékenységet, hogy a férfi és nő egyesülése által, miként más állatok, hozzájuk hasonlót nemzhessenek, és így magukat és fajukat fenntartsák és szaporítsák. Így mondják Aranyszájú Szent János, Rupert és Szent Ágoston (Az Isten városáról szóló XXI. könyv, 22. fejezet), Pererius, Oleaster, Vatablus és mások.
Az Ádám név a világ négy égtáját foglalja magában. ÉS TÖLTSÉTEK BE A FÖLDET. — Ennek jelképeként, mondja Szent Ágoston (9. értekezés a Jánosról szóló levélhez), a világ négy égtája a görög Ádám névben kezdőbetűik által foglaltatik. Mert Ádám, ha a kezdőbetűket kifejted, ugyanaz, mint anatolé, düszisz, arktosz, meszémbria, azaz Kelet, Nyugat, Észak, Dél; annak jelzésére, hogy Ádámból olyan emberek fognak születni, akik a világ négy részét benépesítik és betöltik.
Hajtsátok uralmatok alá — az összes vadállatot elűzve vagy megszelídítve lakjátok be és műveljétek meg, és tápláljátok magatokat, és élvezzétek szépségét és gyümölcseit.
„Uralkodjatok.” — A héber רדו (redu) kétértelmű. Mert ha a רדה (rada) igéből származtatod, „uralkodjatok”-at jelent; de ha a ירד (jarad) igéből, „szálljatok le”-t jelent, mintha azt mondaná: Ha parancsomat megtartjátok, uralkodni fogtok minden állat felett; ha nem, uralmatokból kiestek, amint a Zsoltáros panaszolja a 49. zsoltár 15. versében. Így mondja Delrio. Ámde ez az értelmezés inkább szellemes, mint szilárd; mert nyilvánvaló, hogy itt csupán az ember áldásáról és uralmáról van szó. Tehát a redu itt annyi, mint „uralkodjatok.”
29. vers: Íme, nektek adtam minden maghozó füvet
29. ÍME, NEKTEK ADTAM MINDEN FÜVET TÁPLÁLÉKUL. — „Adtam,” azaz „adom”: mert a héberek a múlt időt a jelen idő helyett használják, amely hiányzik náluk. Ezért az egyházatyák és egyháztanítók elterjedtebb véleménye az, hogy az emberek az özönvízig annyira mértékletesek voltak táplálékukban, hogy füvekkel és gyümölcsökkel táplálkoztak, a hústól pedig, akárcsak a bortól, tartózkodtak, mégpedig nem Isten valamilyen parancsa miatt, hanem bizonyos vallási aggály miatt, amely abból fakadt, hogy Isten még nem engedélyezte kifejezetten és nyíltan a hús és a bor használatát, amint a Teremtés könyve 9. fejezetének 3. és 21. verséből kitűnik. Íme, az ősatyáknak e feddhetetlen egyszerűsége nem csökkentette, hanem növelte életüket, mert akkoriban 900 évig éltek. Szépen szól erről az ősi mértékletességről Boëthius (A filozófia vigasztalása II. könyv, 5. ének):
Túlságosan boldog volt az egykori kor,
Megelégedve a hű mezőkkel,
Tunya fényűzésben el nem veszve,
Amely könnyű makkal szokta volt
Feloldani késői böjtjeit.
És Ovidius, az Átváltozások I. könyvében, így énekel az ősi atyákról:
„Szedegettek szamócákat,
Sombogyókat, és a tüskés szederindán csüngő szedret,
S makkot, amely Jupiter terebélyes fájáról hullott.”
Erről bővebben szólok a 9. fejezet 3. és 2. versénél.
31. vers: És Isten látta, hogy mindaz, amit alkotott... igen jó volt
Miért nem mondatik az emberről: „És Isten látta, hogy jó.” Kérdezheted: Miért marad el, amikor a teremtés minden egyes műve után az áll, hogy „Isten látta, hogy jó,” ez az ember teremtése után? Felelem: Az első ok az, hogy az emberben befejeződik a dolgok teremtése; és miután e teremtés befejeződött és tökélyre jutott, Mózes mindent átfogó kijelentésben, amely mindent magában foglal, azt mondja: „Isten látta mindazt, amit alkotott, és igen jó volt.” Ez az átfogó kijelentés legfőképpen az emberre vonatkozik, egyrészt mert Mózes az ő teremtését bővebben írta le a többieknél közvetlenül előtte, másrészt mert az ember minden teremtmény célja, foglalata, csomópontja és középpontja: mert az ember kedvéért teremtetett minden, és az ember minden teremtmény ura, részese, köteléke és kapocsa. Ezért, nehogy Mózes kétszer ismételje meg nyomban ugyanazt, az előbbit elhagyta és a későbbiben értette benne, jelezve, hogy minden az emberben és az emberért, amiként teremtetett, úgy jó is az ember jóságos Teremtőjétől. Így mondja Pererius.
Hozzáfűzi azt is, hogy ezért kerül ide az „igen” szó, amely a többi műnél hiányzik, mert az ember java felülmúlja a többiek javát, különösen mert az ember által, tudniillik Jézus Krisztus által, minden teremtmény megistenülendő volt: mert Krisztus emberségének megistenülésével együtt minden teremtmény is, amely benne foglaltatik, csodálatosan megistenült.
Szent Ágoston két további okot hoz fel a Teremtés könyvének szó szerinti magyarázata III. könyvében, 24. fejezetben. A másodikat: Mert, mondja, az ember még nem volt tökéletes: mert még nem helyeztetett el a paradicsomban; avagy mert, miután oda helyeztetett, ugyanez a kifejezés szintén elmaradt. A harmadikat hozzáteszi: mert Isten előre tudta, hogy az ember vétkezni fog, és nem marad meg képmásának tökéletességében — mintha azt mondaná: Nem akarta természeténél fogva jónak nevezni azt, akiről előre tudta, hogy saját hibájából rossz lesz.
Szent Ambrus a negyedik okot adja A paradicsomról szóló könyvében, 10. fejezetben: Isten, mondja, nem akarta Ádámról egyedül, Éva megformálása előtt, azt mondani, „hogy jó volt,” nehogy önmagának ellentmondani látszassék; mert a 2. fejezet 18. versében azt mondja: „Nem jó, hogy az ember egyedül legyen; alkossunk neki hozzá hasonló segítőtársat.” Mivel tehát az emberi nem java, tudniillik a termékenység és a szaporodás, Évától függött, Isten nem akarta Éva megformálása előtt egyedül Ádámról azt mondani, „hogy jó volt.” „Mert inkább akarta,” mondja, „hogy sokan legyenek, akiket megmenthet és akiknek megbocsáthatja a bűnt, mint egyedül egy Ádám, aki mentes a bűntől.”
Az ötödik ok erkölcsi, tudniillik annak jelzésére, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, amellyel a többi teremtmény nem bír; ezért azok csak a létezés, vagyis a természetes jóságot bírják. Az ember viszont, mert szabad, az erény, azaz az erkölcsi jóság nagyobb fokával bír. Ezért, hogy jelezze: az ember erkölcsi jósága, amely a legfőbb, szabad akaratának használatától függ, Isten nem akarta előre kimondani róla, hogy jó. Ezt az okot adja meg Szent Ágoston, Szent Ambrus és mások.
31. ÉS ISTEN LÁTTA MINDAZT, AMIT ALKOTOTT, ÉS IGEN JÓ VOLT. — Szent Ágoston, A Teremtés könyve a manicheusok ellen szóló I. könyvben, 21. fejezetben: „Amikor az egyes dolgokról szólt, csak annyit mondott: »Isten látta, hogy jó«; amikor azonban mindenről együtt mondatott, nem volt elég azt mondani, »Jó«, hanem az »igen«-t is hozzá kellett tenni. Mert ha Isten egyes művei, amikor a bölcsek szemlélik őket, dicséretes mértékkel, számmal és renddel találtatnak meg, mindegyik a maga nemében, mennyivel inkább áll ez mindenről együtt, azaz magáról a világegyetemről, amelyet mindezen egyes dolgok egybefonódva alkotnak meg. Mert minden szépség, amely részekből áll, sokkal dicséretesebb az egészben, mint a részben.” És röviddel utána: „Akkora az épség és az egység ereje és hatalma, hogy azok a dolgok, amelyek jók, különösen akkor tetszenek, amikor valamilyen egyetemes egésszé összeállnak és összefutnak. A »világegyetem« (universum) pedig az »egységtől« (unitas) nyerte nevét.”
A világ szépségének kilenc oka.
Jegyezd meg: Csodálatos a világ és a teremtett dolgok szépsége.
Először, a dolgok változatossága miatt. A dolgok változatossága miatt; mert némelyek testetlenek, mint az angyalok, akik különböző fajokba, hierarchiákba és karokba oszlanak, és igen sokan, szinte megszámlálhatatlanok; mások testiek. Ismét, ezek közül némelyek romolhatatlanok, mint az egek és a csillagok; mások romlandók, és ezek kétfélék, tudniillik élettelenek és élők. Az élők közül némelyek növények, mások állatok, és ismét mások részben testiek, részben testetlenek, mint az emberek. És mily nagy az emberek változatossága formában és arcban, járás, hang, tehetség, nyelv, foglalkozás, mesterség, szokás, törvény, intézmény és vallás tekintetében.
Másodszor, a dolgok rendje miatt. Minden dolognak rendje és legmegfelelőbb elrendezése miatt: mert a nemesebb dolgok a világ legfelső helyét foglalják el, a kevésbé nemesek a legalsót, a közbülsők a középsőt, és az utóbbiakat a felsők mozgatják, tartják fenn és kormányozzák.
Harmadszor, a dolgok teljessége miatt. A dolgok teljessége és egyetemessége miatt: mert a világban minden háromféleképpen létezik. Először, a dolgok általános fokai szerint, amelyekből négy van: a létezés, az élet, az érzékelés és az értelem. Másodszor, mindegyik fok minden neme és alárendelt faja szerint. Harmadszor, hogy semmi sincs sehol, és semmi sem teremtetett Isten által, ami ne foglaltatnék a világban és ne tartoznék hozzá.
Negyedszer, a dolgok összefüggése miatt. Minden rész egymás közötti szoros és csodálatos összefüggése miatt, nemcsak mennyiség tekintetében, úgy, hogy sehol semmi üres és kiürült ne legyen, hanem a természeti fajok sorában és szövevényében is, tudniillik hogy ne legyen megszakítás, és minden rész a lehető legjobban és legbarátságosabban legyen összekötve és összekapcsolva minden oldalról szomszédos részeivel.
Ötödször, a dolgok ellenszenve és rokonszenve miatt. A dolgok egymás közötti egyezőtlen egyezése, valamint rokonszenvük és ellenszenvük miatt. Ilyen ellenszenvedés áll fenn a szőlőtő és a káposzta, a juh és a farkas, a macska és az egér és számtalan más dolog között. Rokonszenv áll fenn a mágnes és a vas, a hím és nőstény növények, a különféle fémek, folyadékok és állatok között.
Hatodszor, a dolgok arányossága miatt. Minden dolognak mind egymás közötti, mind az egész világgal való csodálatos arányossága miatt: mert ez az arányosság hasonló az emberi test arányosságához és szépségéhez, amely minden tag harmonikus összetételéből ered; úgyhogy amiként az ember kis világ, úgy a világ bizonyos nagy ember.
Hetedszer, a világ kitűnő igazgatása miatt. Az isteni és legkitűnőbb világigazgatás miatt. Először, mert Isten a legbölcsebben és legbőkezűbben gondoskodott minden dologról, még a legalantasabbakról is, mindazzal, ami szükséges vagy alkalmas volt mindegyikük életének fenntartásához és céljának eléréséhez. Másodszor, mert minden egyes dolgot, még az ésszel és érzékeléssel nem rendelkezőket is, célja felé irányítja, és az ő vezetése alatt azok elérkeznek céljukhoz, éppen úgy, mintha ismernék és szándékolnák cselekedeteiket és céljaikat, amint nyilvánvalóan kitűnik a madaraknál, amikor fészket építenek, a nap, az egek, a szelek mozgásában stb. Harmadszor, mert minden egyes dolgot úgy mérsékeli egyenlően, hogy egymás erőit kölcsönösen megtörve és egymást pusztítva, nem a világ és önmaguk vesztét okozzák, hanem üdvét és díszét. Negyedszer, mert az egyes dolgok a közjót a magánérdek elé helyezik, mint amikor a nehéz test felfelé emelkedik, hogy a vákuumot megakadályozza. Ezért Szent Ágoston, a 28. levélben, idézve Izajás 40. fejezetének azon szavait a Szeptuaginta szerint — „Aki számban,” avagy számosan „hozza elő a világot” — tanítja, hogy a világ a Zeneszerző Isten legédesebb muzsikája, amely változatos és ellentétes dolgokból, mint egymásnak szegezett hangokból és hangnemekből összetéve, csodálatos összhangot és harmóniát ad. Ugyanő, az Isten városáról szóló XI. könyvben, 18. fejezetben, azt mondja, hogy ebben a világban Isten ily különböző dolgokat alkotott, „hogy,” mondja, „a korszakok rendjét mintegy legszebb versként, bizonyos ellentétpárokkal díszítse.”
Nyolcadszor, mert minden az embert szolgálja. Mert a világ minden dolga az ember hasznára rendeltetett: mert némelyek az emberi élet szükségleteihez és kényelmeihez tartoznak; mások az emberek különféle gyönyörűségeihez; ismét mások betegségek orvosságai és az egészség védelmezői; sok dolog pedig a példaadásra és az utánzásra van előtérbe állítva; mindegyik hozzájárul a dolgok megismeréséhez, és legfőképpen az Isten iránti ismeret, szeretet és vallásosság felkeltéséhez.
Kilencedszer, mert a rosszak jóra rendeltetnek. Mert Isten a világ minden rossz dolgát jóra rendeli: mert a büntetés rosszát a bűn rosszának fenyítésére rendeli. A bűn rosszai feltétlen értelemben rosszak és bűnök: mégis oly nagy Isten jósága, bölcsessége és hatalma, hogy azokat vagy kegyelmének és irgalmának javára rendeli, megbocsátva azokat, vagy igazságosságának és bosszújának javára, jelen és örök büntetésekkel büntetve azokat. Így mondja Pererius.
Találóan mondja tehát Clairvaux-i Szent Bernát, a Pünkösdről szóló 3. beszédben: „Három dolgot, mondja, kell fontolóra vennünk e világ nagy művében, tudniillik: mi az, hogyan van, és milyen célra lett megalkotva. A dolgok létezésében felbecsülhetetlen hatalom ajánlkozik, hogy oly sok, oly nagy, oly sokféle, oly nagyszerű dolog teremtetett. Magában a módban pedig páratlan bölcsesség ragyog, hogy ezek fent, azok lent, amazok középütt vannak elhelyezve, a legtökéletesebb rendben. Ha pedig elmélkedsz azon, milyen célra lett megalkotva, oly hasznos jóság és oly jóságos hasznosság tárul eléd, amely még a leghálátlanabbakat is eláraszthatná a jótétemények sokaságával és nagyságával. A leghatalmasabban a semmiből, a legbölcsebben szépnek, a legjóságosabban hasznosnak teremtetett minden.” És Szent Ágoston a Sententiákban, 141. szám: „Három dolgot kellett legfőképpen tudtunkra adni a teremtmény állapotáról: ki alkotta, mi által alkotta, miért alkotta. Isten szólt: »Legyen világosság,« és lett világosság, és Isten látta a világosságot, hogy jó. Nincs kiválóbb Szerzője, mint Isten, nincs hatékonyabb művészete, mint Isten igéje, nincs jobb oka, mint az, hogy a Jó jót teremtsen.” És a 440. szám: „Isten egyetlen angyalt sem és egyetlen embert sem teremtene, akiről előre tudta volna, hogy rossz lesz, hacsak nem tudta volna egyúttal, milyen jó célokra fordítja őket, és a korszakok rendjében, mint egy legszebb verset, bizonyos legszebb ellentétpárokkal díszítené.” Ez az a vers, ez a világ könyve.
Ezért, amikor valaki megkérdezte Szent Antalt, hogyan képes a sivatagban könyvek nélkül élni, így felelt: „Az én könyvem, ó, Filozófus, az Isten által teremtett dolgok természete, amely valahányszor nekem tetszik, magának Istennek a könyveit nyújtja olvasásra.” Így számol be róla Szókratész, a Történet IV. könyvében, 18. fejezetben.
Végül Philón, a Noé ültetéséről szóló könyvben, a vége felé, tanítja, hogy Isten műveiből semmi sem hiányzik, egyedül azok igazságos értékelője és dicsőítője. „Bölcs férfiak által az utókorra hagyott történet maradt fenn: és a következő. Egykor, amikor az Alkotó az egész világot befejezte, megkérdezett egy bizonyos prófétát, vajon kíván-e bármit, ami még nem teremtetett, akár a földön, akár a vízben, akár a levegőben, akár az égen. Ő azt felelte, hogy valóban minden tökéletes és teljes, mégis egy dolgot kíván: e művek dicsőítőjét, aki minden dologban, még ami a legkisebbnek és leghomályosabbnak tűnik is, nem annyira dicsérje, mint inkább elbeszélje azokat. Mert Isten műveinek puszta elbeszélése a legelégségesebb dicséret, amely semmiféle kiegészítésre nem szorul.”
Végül Nagy Szent Vazul, a Hexaémeron 4. homíliájában: „Ez az egész világ tömege, mondja, olyan, mint egy betűkkel teleírt könyv, nyíltan tanúsítva és hirdetve Isten dicsőségét, és bőségesen kinyilvánítva neked, az értelmes teremtménynek, az ő legfenségesebb felségét, amely egyébként rejtett és láthatatlan. Mert az egek hirdetik Isten dicsőségét, és kezei művét hirdeti az égboltozat” (18. zsoltár, 1. vers).